A tengeri csigaházak rendszerint olyan szépek, hogy szinte valamennyi kiérdemli a valódi műalkotás rangját. (Igazi művészi arzenál ez, melyben e törékeny csigaházak a tengerek „töltényei”.) Ám legszebb és legérdekesebb csigaháza különös módon a Nautilusz nevű tengeri csigáspolipnak van. E viszonylag nagy méretű, tigriscsíkos (vagy hófehér) szépséget a híres kínai porcelánokkal érdemes összemérni. Ám a középkori Európa ötvösművészeit is megihlette: egy aranyserlegbe integrált Nautilusz bármikor megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban. Mivel belül sem kevésbé különleges, a gyűjtők félbe vágva is szívesen vásárolják. Tele van aprócska légkamrákkal: a csigáspolip az ezekben tárolt levegőt kipréselve siklik a tengervízben. S míg más polipok rendszerint azzal vannak elfoglalva, hogy minél jobban beleolvadjanak környezetükbe, addig ez a kis szörnyeteg – aki valójában egy fokkal sem szebb az Alien-filmekből ismerős fejlábú zigótáknál – úgy hivalkodik csodás tengeri szerkentyűjével, mint egy Ferrarival. Ráadásul: az aranymetszés szabályait minden jel szerint e „Ferrari” alapján definiálták a tökéletes szépség titkait kutató ógörög filozófusok. Az aranymetszés lényege a mellékelt ábrán latható matematikai arányokban rejlik: a spirális csigaházban minden nagyobb növekedési „kamra” arányszáma megegyezik a két előtte lévő kisebb kamrában látható számmal. Mivel a két legkisebb kamra: 1 és 2, így a 3. kamra arányszáma a kettő összege 1+2 = 3! Az 5. kamra arányszáma pedig (1+2) + 3 = 5. Így jutunk el a Nautilusz belső terének „felét” jelző 34-ig, amelynek arányszáma pontosan megegyezik az előtte lévő két kamra számaival: 21+13=34! Számos ókori, reneszánsz és későbbi remekmű készült az aranymetszés szigorú szabályai szerint, köztük a két leghíresebb női portré: a Mona Lisa és Vermeer van Delft későbbi Leány gyöngy fülbevalóval/Turbános hölgy című képe.
Nautiluszból készült serleg
Nautilusz a Mona Lisában
Nautilusz a Turbános / Gyöngyös hölgyben (Vermeer)
A bíborcsigák a belőlük nyerhető festékanyag révén közvetlenül járultak hozzá a művészethez, míg a csigaházak jellegzetes formája ihlette a rendkívül szép és praktikus csigalépcsőket. De a csigák mellett a kagylók is jelentős szerepet kaptak a művészetben. Ki ne ismerné a Vénusz születését Botticellitől, amelyen a szerelem vörös hajú és örökké szűz istennője hatalmas fésűkagylón bukkan elő az óceánból? A világ egyik legszebb és legismertebb képe. Ám az általa inspirált Galatea diadala Raffaellótól talán még rajta is túltesz. Galatea gyönyörű tengeri istennő, aki delfinek vontatta fésűkagylófogatán éppen a parton őrjöngő otromba Polüphémosz küklopsz szerelme elől menekül, miközben minden tobzódik körülötte a szerelemben. Míg Botticelli kompozíciója egyértelműen vertikális, addig Raffaello olajképének átlóit a levegőben szálldosó szív alakú (!) íjjal és nyílvesszőkkel felszerelt Ámorok jelölik ki. Minden szereplő minden mozdulata visszhangként ismétlődik a képen, míg a központi, egzaltált szépségű Galatea furcsa, kicsavart póza összefoglalja a kép valamennyi szereplőjének gesztusait. A bennünket érdeklő fésűkagylót Raffaello még Botticellinél is ügyesebben, szinte fotórealisztikus pontossággal festette meg, sőt, tovább is fejlesztette azáltal, hogy lapátkerekekkel szerelte fel.
Ám a kagylók művészi apoteózisa a XX. századi dán építész, Jørn Utzon és társai nevéhez fűződik: ők tervezték a világhírű Sydney-i Operaház kagylóhéj (vagy vitorla) alakú kupoláit. Aligha véletlen, hogy a párizsi Eiffel-torony mellett az ausztrál operaház lett a modern építészet legnépszerűbb alkotása, melynek belső tere is hasonlóképpen lenyűgöző, és az operaelőadásokon kívül számos egyéb rangos esemény otthona. (Például 1980-ban itt nyerte meg hetedik alkalommal a testépítő Mr. Olimpia címet Arnold Schwarzenegger.) Ugyanakkor az operaház tengerből kibukkanó kagylói-vitorlái furcsán mutatnának Párizsban vagy Budapesten, mivel az organikusság lényege nem csupán a természeti formák bravúros utánzásában rejlik: egy organikus épületnek minél szervesebb módon kell illeszkednie az őt körülvevő természetes vagy mesterséges környezetbe. – De vajon feltétlenül szükséges-e, hogy az organikus épület ilyen szép és dekoratív legyen? Egy operaház esetében persze nélkülözhetetlen a tökéletes formai harmónia, más esetekben viszont nyugodt szívvel eltekinthetünk tőle.
Talán ezzel az ambivalenciával is magyarázható, hogy az organikus építészetet legmélyebb módon a katalán Gaudí értette meg. A barcelonai Csontok Házának cápafog alakú erkélyei a tengeri fauna jóval ijesztőbb oldalát mutatják, mint az ausztrál operaház, ám mégis rendkívül esztétikus módon, mivel a komor őslénycsontokat és cápaállkapcsokat imitáló formaíveket Monet vízililiomait idéző színpompás csempék ellenpontozzák a homlokzaton, elkerülve a valódi, gótikus csonttemplomokkal és katakombákkal való bármilyen morbid párhuzamot. Az „organikusság” ugyanis nem a felhasznált alapanyagok „eredetiségén” múlik! Hiába a díszes csontcsillárok az emberi koponyákkal: a mementó mori nem organikus.
Nehéz lenne a barcelonai Csontok Házánál organikusabb és bizarrabb építészeti alkotást elképzelni. Ám ötszáz évvel korábban mintha mégis sikerült volna valakinek… egy különc festőzseninek… akit kivételesen nem Leonardónak hívtak, hanem Hieronymus Boschnak. Gondoljunk csak az Élet kútjára az Édenkertből! E rákpáncélból, rákollókból és egyéb tengeri csápokból kreált szürreális konstrukcióra, közvetlenül a Teremtő Jahve/Jézus fölött-mögött. A festészet történetének e legmerészebb képe ötszáz évvel előzte meg az organikus építészetet és a szürrealizmust! Sőt: csak a legnagyobbakhoz mérhető művészi intuíciója révén ötszáz évvel előzte meg a darwinizmust a tengervízből a szárazföldre kilépő legelső lábas állatokkal.
