Renoir és Cezanne, noha művészi világuk a lehető legnagyobb mértékben különbözött, kölcsönösen tisztelték egymást. Egyetlen közös témájuk volt – A nagy fürdőzők –, amit rendkívül sajátos módon festettek meg.

Giorgione életéről szinte semmit sem tudunk, művészi üzenetei éppoly homályosak, mint életrajza, és csak nagyon kevés olajkép származik biztosan tőle. Legnagyobb tanítványa, Tiziano ellenben ontotta magából a remekműveket, pápák és királyok kedvenc portréfestője volt. 

Akik látták a Trója című filmet, vagy olvasták Homérosz Íliászát, azok pontosan tudják, hogy a trójai háború tíz éven át tartó állóháború volt, amelyben az akháj (görög) és trósz (fríg) seregek erői teljesen kiegyenlítették egymást. Homérosz legnagyobb fegyvere tehát az „ellenpont” volt, melynek segítségével szerkesztette szimmetrikusra eposzait. Az Odüsszeia lényegében az Íliász ellenpontja. 

Caravaggio árnyéka borult az idei évre, ami nem csupán a mozikban nagy sikerrel futó életrajzi filmnek vagy Gimesy Péter tudományos előadásainak köszönhető. Mintha 2015 óta fokról fokra „érzékenyültünk” volna hozzá a halál egyre erőszakosabb formáihoz, ami az ukrán háborúban érte el eddigi tetőpontját. – A sötét kulisszák mélyéről színpadra lépett Caravaggio.

Látásunkat nem csupán hőhatásuk révén képesek befolyásolni a színek. Ha például megpillantunk egy vörös színű autót – vagy akárcsak a vörös színre gondolunk –, tekintetünk máris keresni kezdi az összes vörös színű tárgyat a közelünkben. Mivel pedig ez minden létező színnel hasonlóan működik, ezt a színről színre vándorló látást nevezem színkontrollnak.

A művészszignók rendszerint a festmények eredetiségét erősítik vagy rombolják le, nem kapcsolódnak a képhez, nem hordoznak semmilyen önálló mondanivalót, sőt: kifejezetten idegen testként ékelődnek a textúrába, így számos remekmű maradt szignálatlan.

A Mindent Látó Szem eredetileg egy ősi egyiptomi hieroglifa, amely ismerős lehet Az Ezeregyéjszaka meséi alapján készült A bagdadi tolvaj című filmből és „Nagy Testvérként” az amerikai egydollárosról is.

Itáliában Az Utolsó Ítélet után már nem születtek hasonló jelentőségű apokaliptikus alkotások, Németalföldön viszont virágzott Bosch és Brueghel pszichedelikus művészete. Most mégsem őket, vagy a későbbi Blake-et és a szürrealistákat emelem ki, hanem a Terminátor című kortárs film első és második részét, melyekben James Cameron vászonra vitte az Utolsó Ítéletet, a reneszánsz nagymesterekhez méltó módon.

Konrad Witz (1400 körül–1446) gótikus festészetének jelentőségét a XX. században ismerték fel, azóta úgy emlegetik, mint az egyik legelső tájképfestőt és az egyik legjelentősebb svájci művészt, akinek számos alkotása a protestáns képégetések áldozatául esett, ám fennmaradt munkái a modern festészettel mutatnak rokonságot.

Allegóriák gyakran bukkannak fel a képzőművészetben, ám valódi költői hasonlattal viszonylag ritkán találkozunk. Alábbi cikkemben top 5 tökélyre fejlesztett művészi metaforát szeretnék bemutatni. Némelyik mosolyra fakaszt, ám akadnak köztük mélyen elgondolkodtató darabok is.

Nagy Angéla lelkes amatőr Ady-kutató minden évben megemlékezik a költő születéséről és haláláról. Ezúttal a költő utolsó napjait zenei betétekkel kísért versek idézték fel. Ady életnagyságú fényképe vesébe látó, mégis szerető tekintetével bámulta közönségét. És volt ott még valami: két eredeti Czigány Dezső-portré – nyomasztó, sötét képek –, amelyek a költő idős szüleit ábrázolják.

Az elmúlt hónapok szürreális inflációja láttán – jelenleg nagyobb „üzlet” pacalpörköltet felhalmozni, mint bármilyen részvényt, festményt vagy aranyrudat – eszünkbe juthat a régi mondás, miszerint az „evés az öregkor erotikája”, és eszünkbe juthatnak bődületes bőgésű barokkos bőségtülkök, és non plus ultraként: A Korlátlan (L)ehetőségek Földje: Eldorádó.