Umberto Eco (és mások) tudományos alapossággal tanulmányozták a konteókat. Megfigyelték, hogy minden összeesküvés-elmélet egy eltitkolt „igazság” köré épül, amit a „háttérhatalmak” (és tudós alattvalóik) rendszerint politikai okból titkolnak el, s amiről csak az adott konteológus ránthatja le a leplet azáltal, hogy elsőként „dezilluzionál” – tehát kijózanítja homályban élő olvasóját –, majd felfedi előtte a teljes Igazságot.
Mivel pedig az információáramlás DNS-e minden esetben töredékes, így mindig akadnak lelkes kutatók, akik készek kitölteni saját „béka-Dénesükkel” a tátongó hézagokat... Ilyen kiterjedt cybertámadásnak esett áldozatul legutóbb Gauguin és Van Gogh életműve. A konteológusok nem kevesebbet állítanak, mint hogy:
Van Gogh „tokiói” napraforgócsendéletét Gauguin hamisította.
Van Gogh nem vágta le saját fülét: Gauguin vágta le neki karddal. Majd megeskette barátját, hogy az esetet hallgassa el, és kitalálta a „borotvás történetet”.
Van Gogh nem lett öngyilkos: két kamasz „játékból” lőtte szíven. Ám a jószívű Van Gogh halálos ágyán ezt ugyancsak elhallgatta, öngyilkosságnak állítva be a dolgot, hogy megmentse a felelőségre vonástól a szegény kamaszokat.
A képhamisítás teóriáját állítólag Gauguin szűkös anyagi helyzete és „kétes jelleme” támasztja alá, legalábbis Bruce Johnston 2001-es tanulmánya szerint. Köztudott, hogy Van Gogh számos napraforgó-csendéletet festett. Ebből kettő csakugyan Gauguin birtokába került, aki nagyra becsülte őket. Van Gogh így velük díszítette az arles- i Sárga Házat, ahol 1888-ban vendégül látta Gauguint. Csakhogy miközben Van Gogh közös művészkolóniáról fantáziált, addig Gauguin már úton volt Tahitire és látogatását csupán baráti gesztusnak szánta. Az elkerülhetetlen konfliktus után Van Gogh elmegyógyintézetbe került, ahol további napraforgókat festett. Van Gogh halálát követően gyorsan nőni kezdett az eladdig értéktelennek gondolt festmények árfolyama, így a szűkös anyagi helyzetben lévő Gauguin valóban megvált tőlük... Csakhogy 2002-ben a Van Gogh Múzeum megerősítette a kérdéses festmény eredetiségét, ezzel az elmélet tudományosan összeomlott, és átköltözött a konteók világába.
Érdemes megjegyezni a harmadik konteó kapcsán, hogy Gachet doktor jóvoltából Van Gogh napi néhány órás kimenőket kapott az elmegyógyintézetből, ekkor alkotta remekműveit, mivel a Csillagos éjt leszámítva szinte kizárólag természet után festett. Amennyiben sikertelen öngyilkosságot színlelt volna halálos ágyán, hogy a fiúkat mentse, és az orvosok mégis életben tartják, akkor Gachet doktor biztosan megvonta volna tőle e létfontosságú kimenőket. Ami még rendkívül gyanús benne, az a „hallgatási fogadalom”, ami szinte állandó kelléke minden konteónak. Így annak a 2. pontban tárgyalt 2008-as „csúcsműnek” is, amelyet a német Kaufmann házaspár jegyez az alábbi beszédes címen: Van Gogh füle – Paul Gauguin és a hallgatási fogadalom. Szerzőink szerint Gauguin vágta le barátja fülét saját bajvívótőrével, és ugyancsak ő találta ki az egész öncsonkítós történetet, hogy mentse a bőrét. A félig megtébolyodott Van Gogh természetesen sírba vitte titkát, hiszen kötötte őt a Gauguinnek tett „hallgatási fogadalom”. Szerzőink egyetlen „bizonyítéka”, hogy Gauguin köztudottan kiváló bajvívó volt és dokumentálhatóan nála volt bajvívókészlete a Sárga Házban… Annyi biztos, hogy a Sárga Házban rendkívül feszült volt a légkör a mértéktelen mennyiségű abszintot fogyasztó zsenik között, amiből könnyen fakadhatott vérre menő dulakodás, ám a legfőbb probléma ezzel a hipotézissel, hogy Van Gogh elméje csakugyan elborult Gauguin távozása után: levágott fülkagylóját állítólag borítékba csomagolva prostituált „szerelmének” adományozta, mint valami „rituális áldozati tárgyat”. Ezt követően elmegyógyintézetbe vonult, mivel az emberek féltek tőle, és ott is halt meg. Hasonló sérüléssel normális emberek kórházba szoktak menni és nem válnak őrültekké. Gauguin beszámolója Van Gogh elborult elméjű öncsonkításáról sokkal logikusabb, és túl abszurd ahhoz, hogy merő spekuláció tárgya legyen: mégis hogyan hitette volna el Gauguin a hatóságokkal és mindenkivel, hogy Van Gogh megőrült és levágta saját fülét? Van Gogh pedig puszta lojalitásból élete végéig „önveszélyes őrültként” gyógykezeltette volna magát?… A német konteológusok elmélete bizony ezer sebből vérzik, ráadásul Van Gogh rituális öncsonkításának szakrális jelentőségét is elvitatják, noha tudatos vagy tudattalan üzenete kétségtelenül az volt, hogy Van Gogh vérét adta a művészetért, e „felajánlás” pedig elég világosan kiolvasható Van Gogh bekötött fülű önarcképének absztrakt hátteréből. Gauguin fellépese legfeljebb katalizátorként hozhatta felszínre Van Gogh már lappangó elmebaját, későbbi „vadember” imázsát pedig aligha csorbította volna egy Van Goghgal folytatott csörte.
A figyelmesebb olvasóknak biztosan feltűnt, hogy a Gauguin–Van Gogh-konteók nélkülözik a „háttérhatalmak” bevonását és a politikai szálat. Mindezért bőségesen kárpótol bennünket egy újabb, ezúttal olasz házaspár, a Bianchini házaspár többkötetes, 2017-től online olvasható, zeneesztétikai tanulmánya, ami dióhéjban a következő: Wolfgang Amadeus Mozart nem volt zseni: középszerű, képzetlen komponista volt, aki minden jelentősebb művét olasz zeneszerzőktől plagizálta; illetőleg Andrea Luchesi olasz „szellemírótól” vásárolta, csakúgy, mint Haydn és Beethoven (!) A Haydn–Mozart–Beethoven triumvirátust pedig a német–osztrák–magyar(!) náci árja ideológia alkotta, eltussolva szegény Luchesit és az olaszokat…
A házaspár mintegy kétezer-kétezerötszáz (!) kottapéldával igazolja az állítólagos plágiumokat, teljesen figyelmen kívül hagyva a klasszika korára jellemző tipikus zeneszerzői gyakorlatot és a kétszáz évnyi tudományos recepciót. E zenei kérdések taglalása helyett érdemes inkább a „plágium” kérdéskörére koncentrálni, mivel a Bianchini házaspár online esztétikája ezen a ponton válik igazán veszélyessé és kapcsolódik a fenti Gauguin-konteókhoz. Gauguint ugyanis az előbbieken kívül plagizálással is megvádolták, holott valódi zsenialitása éppen abban rejlett, hogy szintézisre törekvő művészként különféle korok és kultúrák motívumait használta. Így lovakról alkotott képei az athéni Parthenon frízéről kerültek Tahitire, miközben Dürer és Delacroix lovaihoz is hasonlók. Inverz módon működött tehát Gauguin festői gyakorlata: absztrakt művekről származó figurák vésődtek mélyen elméjébe, melyek akkor kerültek vásznaira, amikor megpillantotta őket a valóságban. Így, amikor arra kérték, fessen egy fehér lovat, az általa festett A fehér ló szintén az ókori relief egyik lovának művészi parafrázisa lett. Gauguin senkit sem akart lóvá tenni, épp ellenkezőleg: Gauguin és Mozart bírálói azok, akik nem érzékelik a különbséget plágium és parafrázis között, miközben megbecsülni is nehéz, hány neves esztéta „forog a sírjában” eszmefuttatásaik hatására. – Hacsak nincs valahol olyan titkos társaság, amely képes „örökmozgókként” hasznosítani e sírjukban forgó halottakat…
Paul Gauguin: A fehér ló; 1889; olajkép; Louvre
Lovat ábrázoló ókori relief; Parthenon
