A főkurátor, Baksai József és társa, Verebes György szándékai szerint a kiállítás rávilágít arra, miként fonódik össze a hagyományos anyaghasználat a digitális kultúrával, hogyan reflektálnak a művészek a technológiai, társadalmi és kulturális változásokra. 

•Meg lehet-e fogalmazni, miért működhetett jól kurátori párosuk?

Legalább harmincöt éve vagyunk barátok Baksai Józseffel, korábban számos alkalommal dolgoztunk már együtt. Tavaly ősszel sokszor lejött a Szolnoki Művésztelepre, ahol én élek és dolgozom. Egész napokat töltöttünk a kiállítás koncepciójának, a meghívottak névsorának, illetve a konkrét megvalósítás lépéseinek kidolgozásával.

 

Kiindulópontunk az a mindkettőnkre jellemző elkötelezettség volt, hogy fizikai jelenlétben megmutatkozó műtárgyakat fogunk bemutatni, ellentétben a jelenlegi virtuális művészeti trendekkel. A nyolcvanas évektől, az intermediális művészet megjelenésétől indult el a folyamat, ami azt eredményezte, hogy klasszikus értelemben vett műtárgyat, bronzból készült szobrot vagy olaj-vászon festményt létrehozni avíttá vált. Ám most mintha ellenirányú mozgás lenne, mintha a fiatalok is szeretnének olyan alkotásokat létrehozni, amelyeknek mágiája, sugártere van, amelyek nemcsak monitoron jelennek meg.

 

A kiállítás címét az NFT (Non Fungible Token), egy kizárólag a virtuális térben létező mű fájl formájában való megvásárlása ihlette. Tehát a vevő virtuális valutáért megszerzi az egyedi jogot arra, hogy a fájlt megnyithassa, de a tárgy maga nem létezik. Mi ketten kurátorként úgy véljük, a műtárgy mást jelent: benne van a létezés teljessége azáltal, hogy magán viseli az alkotó kéz lenyomatát. Akár szoborról, installációról, festményről vagy grafikáról beszélünk, mind őrzi létrehozójának azt a törekvését, hogy a kiteljesedéssel túl tudjon lépni a személyesség határán, és átlépjen az univerzális a dimenzióba, azoknak a szimbólumoknak a világába, amelyet a mítoszok és a vallások is hordoznak. Ezek az évezredes hagyományokon alapuló szimbólumrendszerek képesek eligazítást adni egyéneknek és közösségeknek is arról, hogyan lehet úgy irányítani az életet, hogy az ne torkolljon fölösleges konfliktusokba, háborúkba. A művészet dolga ezeknek az üzeneteknek az átadása.

 

•Ezt a szempontot átemelték a válogatásba is, azaz a Szalon üzeneteket és állításokat fogalmaz meg?

Nekünk, művészeknek nemcsak az a feladatunk, hogy létrehozzunk műveket, hanem hogy bemutassuk, elmagyarázzuk, érthetővé, sőt akár viták tárgyává tegyük őket. A képzőművészek igenis beszélgessenek egymással, és vonjuk be azokat is, akik az üzenetrétegeket értik.

 

A vizuális művészeteken kívül eső, a nyelvi kultúra tárgyköréből vett hasonlattal élve: ha írásjelekkel modellezünk különféle művészeti irányzatokat, akkor azt vesszük észre, hogy a nyugati művészet tele van felkiáltójelekkel. Kérdőjel és pontosvessző vagy három pontos megfogalmazás is akad bőven, de kijelentő mondatot senki nem mer mondani. Erre mintha már nem lenne bátorságunk.

 

•Vagy talán bonyolultabbá, érthetetlenebbé vált a világ?

Ez így van, és ami különösen ijesztő, hogy a változás nagyon gyorsan, néhány év alatt zajlott le. És az elbizonytalanodás nemcsak a képzőművészet, hanem az élet minden területén megjelent. Nagyon nehéz már koherensen összerakni olyan világképet, amely az ember saját tudati világának biztonságát alá tudja támasztani, miközben ennek érdekében konfrontálódnia kell a saját közegében különféle más véleményű emberekkel. Olyan zavaros állapot állt elő, amelyben a művészet eredeti funkciójára erőteljesen rátelepedtek különféle piaci tendenciák és érdekek. Ez egészen konkrétan azt jelenti, hogy a fiatal művészek – teljesen érthető módon – a nemzetközi irányzatok követésére törekszenek, mert azt látják, hogy ezeken keresztül lehet érvényesülni.

 

•Korábban egyszerűbb vagy egyértelműbb volt boldogulni képzőművészként?

Amióta elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát, azóta nagyon sok minden megváltozott. Hallgató koromban a ’meg nem értett művésznek’ egyféle misztikuma volt, az őszinteséget, tisztaságot, energiát mindannyian tudtuk tisztelni – persze a szakmai tudás mellett. Úgy látom, a fiataloknak most egyszerűbb meglévő és működőképes trendekhez csatlakozni.

 

Korántsem utánzásról van szó, hanem trendekből inspirálódnak. Tudjuk persze, hogy mindenki fragmentumokból építi föl a saját világát. Van, aki a klasszikusokra, van, aki az előző évtizedek különféle divatjaira, más a jelenkori művészeti irányzatok domináns tendenciáira építkezik, de fragmentumokból, frázisokból dolgozunk, azokat próbáljuk minél egyénibb módon összeépíteni. Visszautalva az első kérdésére, kiemelten fontos volt számunkra a saját karakter megőrzése, tehát olyan műveket kerestünk, amelyek nem születhettek meg máshol, amelyeken olyan arculat rajzolódik ki, ami ennek a kultúrkörnek a lenyomatát mutatja.

 

•Szekciókra bontották az anyagot. Ennek mi adta a szempontrendszerét?

Igyekeztünk távol tartani magunkat a klasszikus stílusirányú felosztásoktól, mint például az absztrakt vagy figurális művészet vagy ezek alirányzatai. Inkább kijelöltünk egy belső alkotói utat, hála Istennek azért mindkettőnknek van elég tapasztalata ebben a témában, már csak a korunk miatt is. Vannak aktuális kérdések a társadalomban – amelyek most különösen érdeklik a művészeket –, és vannak örök érvényű kérdések. Talán legszebben Gauguin festménye, a Kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk tükrözi ezt.

A mai kulturális, társadalmi folyamatokban állandóan felbukkan a lényegi kérdések közhelyszerűvé tétele, ami őszintén szólva mindannyiunkban iszonyatos erővel működik, és a művészet explicit módon vállalja is.

 

Nagyon károsnak gondolom, amikor az érzelmek vállalására az a kritika érkezik, hogy közhelyes, szentimentális megközelítés – nem elég szikár, ironikus, tisztánlátó. A gúnyolódás, a cinizmus, a jelenségek kifigurázása általános igénnyé vált ahhoz, hogy bizonyos művészeti körökben egy alkotás elfogadottá váljon.

 

Minden alkotást komolyan vettünk, igyekeztünk figyelni a mondanivalójára, és ezt megalapozandó felrajzoltunk egy szerintem támadhatatlan, konszenzusos belső útvonalat: az ember először kérdéseket tesz föl magának, azokra érzelmi reakciókkal felel; erre új kérdések jönnek, amikre már konstrukciók szerinti válaszokat ad. Végül elkezdi keresni a kettő közötti összhangot, amiből azután kialakul egy reménykép.

 

•Az identitáskérdések megkerülhetetlenek minden egyén, közösség és generáció számára. Jól érzékelem, hogy Önök most a középgenerációnak kívántak hangsúlyosabb megszólalási lehetőséget nyújtani?

A képzőművészet helyzete a kulturális közéletben elég mostoha. Lehet polemizálni, hogy ez kinek a hibája, de szerintem arra kell koncentrálni, mit tehetünk ellene. Azt a szerepet, amelyet a művészet a XX. század elejéig visszamenően magára vállalt – hogy társadalmi orientációt megmutatni képes szellemi dimenzióvá váljon a világban –, azt azóta sem volt képes beteljesíteni. Létrejött egy szakadék a művészethez nem értő és a művészetet zsigerből művelő, arra az életüket áldozó emberek között. Ezt a szakadékot a piac próbálja meg áthidalni, aminek jó oldalaként rávilágított a műtárgyak egyedi voltára, és az sem árt, ha az emberek tudják, hogy a művészet befektetési tényező.

 

Viszont mi most a szellemi utat hangsúlyozzuk, arra törekedtünk, hogy ne a piaci elvárások legyenek fókuszban, hanem az az őszinte késztetésből származó hozzáállás, ami a művészeket a belső kérdések vonalán mozgatja. Ez a kurátorok felelőssége: a kiválasztást nem pusztán arra a piacra bízni, amely meglehetősen mostohán bánik annak a középgenerációnak a tagjaival, akik a társadalmi változásokat megélve, jó és rossz tapasztalatokat szerezve szert tettek már egyfajta bölcsességre, a viszonyok átlátásának képességére. Ezek egy pálya elején még nem jelenhetnek meg, mert csak a megélt tapasztalásokból származhatnak. Úgy gondolom, hogy a szellemi orientációs funkciót, amit a művészetnek tisztsége és hivatala betölteni, azt most erőteljesen artikulálni kell.

 

Miközben a jogokról rengeteg szó esik, a felelősségvállalás csökkenő tendenciát mutat, holott a felelősségvállalás az, ami képes formálni a szűkebb-tágabb környezetet. Ha a nézetkülönbségek ellenére – legyen az politikai vagy értékrendbeli – van egy elkötelezett összefogás a művésztársadalomban, ha mindannyian azon vagyunk, hogy a halott anyagból élő szellemi értéket hozzunk létre és ezért felelősséget vállaljunk, akkor ez az élő szellemi érték át fog sugározni. A művészet az a hajtóerő, ami az embert különlegessé teszi.

 

A félreértelmezett carpe diem bűvölete könnyen felelőtlenségbe vezeti azokat, akik egyébként alkatilag, szellemileg és érzelmileg is hajlandóak lennének felelősséget vállalni a közösségükért. A művészek, a művészeti közeg közösségének egyben tartása a mi közös felelősségünk.

 

Nem helyettesíthető tárgyak / III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2025

Fotó: Nyirkos Zsófia / Műcsarnok