Paul Gauguin (1848–1903) eredetileg tengerész volt, majd sikeres párizsi tőzsdeügynök. Csakhogy mintegy fordított Rimbaud: negyvenévesen megcsömörlött a nyugati kultúrától, felcsapott festőművésznek, és elhagyta Európát. A Nagy Motívumot hajszolva végül Tahitin horgonyzott le, ahol valódi „vademberként” élt, és csodás képeket festett. Vérbeli matrózként mindig nagyon sokat ivott, és nem akart kimaradni a kocsmai bunyókból sem. Az egyik ilyen, még bretagne-i verekedés során olyan súlyos lábtörés érte, amelyet sohasem tudott kiheverni, így utolsó tíz évét gennyesedő sebbel, hihetetlen fájdalmak közepette élte, amit morfinnal csillapított. Beszélték róla, hogy Tahitin is rendszeresen „gonoszra itta” magát és kötekedett, de annyi mégsem volt a rovásán, hogy ellenségei, a helybeli gyarmatosítók, börtönbe csukhassák. Az őslakosok viszont kedvelték Gauguint, és teljes mértékben befogadták, noha kukkot sem értettek képeiből, maori nyelvüket pedig Gauguin tíz év alatt sem tudta megtanulni.
Noha Gauguin ateistának vallotta magát, képeivel egyfajta egyetemes misztikum felé hajlott. Kevésbé ismert, ám annál jelentősebb litográfiáját Krisztus megfeszített teste uralja, melyet maja hieroglifákra emlékeztető jelek öveznek valami ismeretlen, kozmikus, „kannibál” nyelven.
Maurice Utrillo (1883–1955) agresszív alkoholizmusa már fiatalon olyan méreteket öltött, hogy idővel nem is igazán mehetett emberek közé, mivel minden alkalommal gonoszra itta magát és bármely békés járókelőbe azonnal belekötött, miután pedig elnáspángolta szerencsétlent máris a városi fogdában landolt, ahonnét csak befolyásos rokonai menthették ki.
Mivel Utrillo szinte kizárólag párizsi utcaképeket festett, mint az amatőr utcai festők százezrei, így képei nem különösebben értékesek, általában maximum két-háromszázezer euróért cserélnek gazdát, ami eltörpül Gauguin több tízmilliós vagy több százmilliós vásznaihoz képest. Ennek ellenére a világ legrangosabb gyűjteményeit gyarapítják, talán az alábbi okok miatt:
1) Banális témái ellenére Utrillo pályafutása modern, impresszionista képekkel indult, és 1910–1920 környékén érte el tetőpontját korszakos Fehér festményeivel. Csakhogy ami modernnek számított 1920-ban, az fokozatosan kiment a divatból. Szinte hihetetlen, hogy Utrillo Jackson Pollock kortársa volt.
2) Mivel nem mehetett emberek közé, így tősgyökeres párizsiként kedvenc utcáit és épületeit képeslapok alapján festette. Ráadásul többnyire emberi alakok nélkül vagy rendkívül elnagyolt alakokkal, tudatos vagy tudatalatti módon száműzve képeiről minden járókelőt, akik olyanok lehettek számára, mint bika számára a vörös posztó.
3) Szinte minden utcaképén lefelé lejtő sikátort látunk, ami nem csupán fizikai értelemben alakítja a térmélységet, hanem Utrillo lelkivilágát is kivetíti. Idővel azonban metafizikai magasságokba emelkedik a sikátor felé tornyosuló Sacré-Coeurrel. Utrillo meszet kevert festékébe, hogy templomainak belső tisztaságát minél tökéletesebben ábrázolja. A vastagon vakolt impasztók, vagy épp ellenkezőleg: szinte akvarellként cseppfolyósított hófehér textúrák képezik Utrillo adalékanyagát a modern festészethez.
Caravaggio (1571–1610) élete és személyisége tátongó fekete lyuk. Ami keveset tudunk róla, azt korabeli jegyzőkönyvek őrzik, mint Villon esetében. Ezekből annyi világos, hogy rövid – üstökösként feltűnő – pályafutását folytonos botrányok kísérték, így szüntelenül menekülnie kellett. Miután 1606-ban, sokadik balhéja során félig-meddig talán jogos önvédelemből Rómában megölte egyik haragosát, fővesztésre ítélték, ami elől Nápolyba menekült. Később csatlakozott a Máltai Lovagrendhez. Lelki békéjét azonban Máltán sem találta meg, így innen is menekülőre fogta. Azonban Máltán festette egyik leghíresebb oltárképét, a Keresztelő Szent János lefejezését, miközben állandó rémálmok gyötörték arról, hogy a halálos ítélet alapján őt magát is lefejezik. Sokak szerint annyira égett a föld a talpa alatt, hogy nem maradt ideje az utolsó simításokat elvégezni ezen a brutális freskón, melyen a hóhér kardja már csaknem teljesen levágta Keresztelő fejét, de a fej még nem vált el teljesen a testtől, így a kivégzést a hóhér egy borotvapengével készül befejezni. Caravaggio tipikus képeihez mérve viszonylag világos festmény, kevesebb „kozmikus sötétséggel”, ám maga a jelenet a lehető legsötétebb. Caravaggio sajátos szignója egyébként a vértócsa mellett olvasható.
Bár Benvenuto Cellini (1500–1571) nem festő volt, hanem szobrász és ötvösművész, gyilkosságokba torkolló balhéi miatt számos alkalommal ítélték halálra, ám befolyásos pártfogói révén mindig megmenekült, hiszen csodás ékszereivel (és latinos temperamentumával) képes volt elkápráztatni Itália legbefolyásosabb asszonyait. Leghíresebb szobra a Medúzát legyőző Perszeuszról azonban felfedi előttünk lényének sötétebb természetét. Minden bizonnyal e klasszikus tartású, harmonikus bronzszobor az európai művészet addigi legbrutálisabb alkotása. Elsőként is vessünk egy pillantást Perszeusz fegyverére: nem hagyományos spártai rövid kardot vagy római gladiust látunk, hanem olyan speciális pengét, amely hajlata révén zsigerelésre is használható. Aztán nézzük, mi maradt a legyőzött Medúzából: olyan lefejezett torzó, mint akit kerékbe törtek, s akinek nyakából ömlik a vér. Perszeusz tekintete ellenben rendkívül szuggesztív, kifejező; göndör hajfürtjei teszik igazán görögössé. Ám ezek a hajtincsek nem csupán Medúza lenyesett fejének hajfürtjeivel harmonizálnak, hanem a nyakából kikandikáló véres artériákkal is! Sem Michelangelo, sem Caravaggio nem használta ilyen ördögi rafinériával az anatómiát ahhoz, hogy tökéletes formai analógiát alkothasson. Ráadásul Cellini anyagválasztása is mesteri volt: egy márványból faragott szobor végső soron a mindenkit kővé bűvölő Medúza diadaláról tanúskodna, ám Cellini szobra bronzból készült!
Czigány Dezső (1883–1937) munkáira jelentős hatást gyakorolt Gauguin, Cezanne és Matisse életműve. Zsidó családban született Wimmer Dezső néven, amelyet később Czigány Dezsőre „magyarosított” egy cigánylány iránt fellobbant szerelem hatására, ami nagyfokú szociális érzékenységről, ugyanakkor a társadalmi normák tagadásáról árulkodik. Ady Endre közeli barátja volt, akit művészként főként csellójátékával (!) nyűgözött le. Pályafutását azonban folyamatosan beárnyékolták botrányai. Annyi bizonyos, hogy lelőtt egy hajléktalant, amit a bíróság önvédelemnek minősített. Sokak szerint első feleségét is ő lőtte le, ám nem történt ellene vádemelés. 1937 végzetes szilveszterén agyonlőtte harmadik feleségét, saját lányát, kétéves unokáját, majd önmagával is végzett.
Fenti zsenikkel ellentétben Czigány Dezső munkái semmit sem árulnak el a benne lakozó gyilkos ösztönökről, s nem is mutatnak bűnbánatot. Korai képei sokkal szenzitívebbek, mint a későbbiek. Főként a Gyermektemetés című Gauguin-parafrázis, melyen Gauguin jellegzetes színeit és kreol bőrű figuráit nem a földre szállt tahiti paradicsomban fedezzük fel, hanem valódi kontrasztként egy csóró, mezítlábas magyar cigány-temetésen.
Képek a szerző archivumából.
