E páratlan remekművet a palermói Lo Spasimo-kápolna rendelte Raffaellótól és műhelyétől 1515 körül, a kálváriaképek és korai passiójátékok fénykorában. Nem hétköznapi műről van szó, mivel Raffaellónak a Kálvária (vagy Passió) IV–V. stációját kellett ábrázolnia: a pillanatot, amikor Simon átveszi a keresztet Krisztustól, Szűz Mária pedig görcsösen összerogy (vagy elájul) bánatában.
Raffaello szemmel láthatólag nem egészen tett eleget a kápolna kérésének, mert a Szűzanya ájulása nem látható a képen. Ennek ellenére elküldte Palermóba. Csakhogy a Szicília felé igyekvő hajó hatalmas viharba került, és ha hihetünk Vasarynak: e gondosan becsomagolt szentképet leszámítva az egész rakomány megsemmisült. A vásznat a habok végül Genovánál vetették partra. A genovaiak a képet isteni csodának tekintették, és eszük ágában sem volt visszaküldeni Szicíliába. Az ügy egészen a pápáig jutott, aki a palermóiak javára ítélt, így kiállíthatták szerény kápolnájukban. Ám Kálváriánk kálváriája ezzel még nem ért véget. 1661-ben ugyanis szemet vetett rá IV. Fülöp spanyol király, és „volt az a pénz”, amiért az olaszok megváltak tőle. Így került a madridi Alcazar Palotába. Csakhogy 1813-ban Napóleon érdeklődését is felkeltette, aki hasonló buzgalommal harácsolta a remekműveket, mint később Hermann Göring. Bukását követően azonban mégis a madridi Pradóban kötött ki a párizsi Louvre helyett. Végül: napjainkban a Factum Alapítvány elkészítette annak tökéletes másolatát, és kiállította eredeti helyén, a palermói kápolnában, így jelenleg Madridban és Palermóban is meg lehet tekinteni.
A Keresztvitel témáját feldolgozó képeknek két nagy csoportja ismert. Az első közvetlen közelről ábrázolja Krisztust az őt övező papok és római katonák, mint „pribékek” gyűrűjében. Ebbe a csoportba tartozik Caravaggio és El Greco későbbi remekműve, Raffaello kortársai közül pedig a korábban Boschnak tulajdonított Keresztvitel, mely mind közül a legsötétebb, mintha a Gonoszság tablóját és anatómiáját akarná bemutatni. A másik csoportba tartoznak a Raffaellóéhoz hasonló Kálváriák, melyeken a Koponyahegyre (vagy Kálváriára) vezető úton fogjuk megpillantani keresztet cipelő Megváltónkat, s melyek ikonográfiai szempontból „tájképek” és „tömegképek” egyedi kombinációi. Raffaello remekműve abban különbözik tőlük, hogy felkavaró érzelmei és mélyenszántó mondanivalója ellenére paradox módon alapvetően dolce (édes) hangulatot áraszt és pusztán formai szempontból nézve szinte tökéletesen harmonikus, csupán a festmény tengelyében érezhető némi disszonancia, ám a kiáltó katona eltátott szája és ovális pajzsa is finoman harmonizál a Mária-csoport felett lebegő glóriákkal. Korának egyik legjobb portréfestőjeként Raffaello nem érhette be a római katonák, mint „pribékek” sematikus ábrázolásával. A lóhátról parancsokat osztogató centúrio 3 óránál inkább tűnik szigorúnak, mint könyörtelennek, hiszen ő „csak” a kötelességét teljesíti, és most úgy határoz, hogy Krisztus keresztjét vegye át Simon. Ez a jelenet áll a kép középpontjában, így a centúrio marsallbotjából kiinduló láthatatlan átló a megdőlt keresztben folytatódik, és szó szerint „keresztezi” Krisztus útját a Kálvárián. A Krisztust kötőféken vezető hóhérlegény jellegzetesen kajla fülével – Caravaggio előképe! – ellenben valódi „pribék” vagy „martalóc”, ám ő sem képes megbontani a formai harmóniát, mivel a menetet vezető veterán római Lovagot Raffaello kifejezetten heroikusnak festette, húsvér figuraként, gondos jellemrajzzal, aki aligha a Koponyahegyen aratta legnagyobb hőstetteit, mintha Raffaello egyértelműen jelezni szerette volna, hogy született reneszánsz ember lévén milyen nagyra tarja az ókori virtust és értékrendet.
Kontrasztként érdemes megtekinteni az egyébként tehetséges Jacopo Bassano nem sokkal későbbi parafrázisát erről a képről. Attól eltekintve, hogy Bassano szinte gátlástalanul másolta Raffaellót, a formai analógiákon kívül szemmel láthatólag szinte semmit sem értett meg belőle: a primitív római katonák nála valóban agyba-főbe verik Jézust, Szűz Mária pedig görcsösen ájul el fájdalmában… Bassano mentségéül szolgál, hogy később sokkal jobb képeket és Kálváriákat festett, ám feltűnő, hogy sohasem tudta felérni ésszel Raffaello kivételes esztétikáját.
Szintén érdemes megjegyezni, hogy Raffaello rendszerint negyven év körüli, érett, szakállas férfiak képében festette meg legnagyobb eszményeit. Így aligha véletlen a hasonlóság e Lovag és a keresztfát átvevő Simon alakja között. De ugyanezt az intelligens tekintetű, idealizált férfiportét látjuk Arisztotelészként az Athéni Iskolán. Végül mindezt betetőzve: a Baldassarre Castiglionéról készült eszményi képmáson, mint tökéletes reneszánsz udvari embert!
Római Lovag korhű fegyverzetben; Lo Spasimo; részlet
A keresztet átvevő Simon; Lo Spasimo; részlet
Arisztotelész: Athéni Iskola; részlet
Baldassarre Castiglione portréja; olajkép; 1514–1515
Ám a háttérben elterülő nagyszerű perspektíva talán még az előtér alakjainál is érdekesebb. A mesteri rövidülésben megfestett dombtetőn már felállították a két szélső keresztfát, azonban Raffaello igazi zsenijét nem is feltétlenül e csodás tájkép, hanem az odavezető kanyargós szerpentin csillantja meg: e csupa S alakú kacskaringókból álló, kígyózó Kálvária, amely a keresztút fizikai nehézségén kívül vizuálisan egyaránt felidézi a Kígyóként Krisztust is megkísértő Sátánt, a Krisztusra lesújtó korbácsot és az Útra vonatkozó krisztusi példázatokat. Sőt! Mivel e Kálvária részét képezi a Krisztus teljes szenvedéstörténetét felölelő Passiónak, így – akárcsak a Messiás szó esetében – nyelvi értelemben implicit (rejtett) módon tartalmazza a két SS alakú arabeszket, mint latin nyelvű „hieroglifákat”! E tudatos (vagy tudatalatti) képszerveződés miatt kell Raffaello művét a legcsodásabb kálváriának tekinteni.
