Nincs még egy képzőművész, akinek pályája ilyen éles cezúrával vagy határvonallal osztható ketté: az 1840-ben született Redon 1890-ig szinte kizárólag fekete-fehér grafikákat készített, a feketét tartotta a legfontosabb „színnek”, a valódi színeket pedig megvetette, mint az uralkodó realizmus és naturalizmus eszközeit, melyek elől saját titokzatos, álomszerű világába menekült.
A nagy fordulatot a Gauguinnel való brüsszeli találkozás jelentette 1890-ben, akinek hatására megértette a színekben rejlő dekorativitást és szimbolizmust. Így 1890 után főként színes pasztell- és olajképeket festett, mégpedig vérbeli koloristákat megszégyenítő módon. De ne rohanjunk ennyire előre: e nagy találkozás idején Redon már olyan kiforrott művész volt, aki folyamatosan utazott és képezte magát. Tanulmányozta Delacroix, Goya és Rembrandt művészetét, elsajátította a litográfia- és a szénrajzkészítés fortélyait. Szoros barátságot ápolt Stephen Mallarmé szimbolista költővel, oszlopos tagja volt Mallarmé híres művészkeddjeinek. Hasonló hatást gyakorolt rá Baudelaire és Poe. Ám Gauguin volt számára a katalizátor, akitől palettája szó szerint „virágba borult”. Sőt: nemcsak színessé, hanem szintetikussá vált. Bár Gauguin „primitivizmusa” nem vonzotta, a hagyományos nyugati szimbólumok mellett Buddha-képeket festett. Érdemes megemlíteni, hogy Redon édesanyja kreol nő volt, és kreol bőrű nő lett a felesége is, így valóban „egy húron pendült” Gauguinnel.
Mosolygó pók; 1887; litográfia
Szem-ballon az Ismeretlenbe tartva (Homage à A. E. Poe); 1878; szénrajz
A virág-szem legelső látomása; 1883; litográfia
Grafikáinak különlegessége, hogy olykor teljesen elszakadnak a valóságtól, így még a nagy példakép, Goya modernségét is meghaladják. E rendkívül heterogén korpusznak van néhány rendszeresen visszatérő kulcsmotívuma. A deszkarésen leselkedő szemgolyó minden szónál beszédesebben érzékelteti Redon látásmódját: maga a Titok nem tárul fel a képen, de valamit kiolvashatunk a tágra nyílt emberi szemből, amely egyébként kiváló formai analógiát alkot a deszkaléc jellegzetes textúrájával. Gauguinhez hasonlóan Redon is sokrétű, zenei módon komponált, ám a librettókat „elfelejtette” mellékelni. Az emberi szemgolyót növesztő virág mintha Bosch művészetéből táplálkozna, de keresztezve Baudelaire romlott botanikájával. Ám legkülönlegesebb a hőlégbalonként szálló hatalmas emberi szem. Redon ezt az Ismeretlenbe tartó „Szemballont” vélhetőleg a szublimáció szimbólumának szánta: az ösztönök végső feloldódásának a művészetben. Nem tudni, József Attila ismerte-e, de egyik utolsó versében mintha szóról szóra idézné Redont: „Űr a lelkem. Az Anyához, / a nagy űrhöz szállna, fönn. / Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm. / Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm.” (Költőnk és kora, 1937, részlet)
Redon „inverz” látásmódjának legjobb példája ebből az időszakból a Mosolygó pók. Nyilván érzékelte a témában rejlő pszichózist, ám pontosan az ellenkezőjét kínálja nekünk: egy kedves, vidor, életvidám pókot, aki aligha félelmetesebb egy szénpamacsnál. E pók melletti apológia során Redon talán azt is megsejtette, hogy ösztönös félelmeink jelentős mértékben csökkenhetnek az ábrázolt „rémalak” sokszori megtekintése által. Hasonló lélektani mechanizmuson alapulnak Louise Bourgeios monumentális Pókmama-szobrai a világ számos pontján, melyek bizonyára nem függetlenek Redon munkájától.
Az „inverz” látásmód és a szemek iránti rajongás csúcspontjaként A küklopsz már Redon második, „kivirult” korszakában készült. A küklopszokat szinte minden esetben emberfeletti erejű és meglehetősen agresszív, egyszemű óriásokként ábrázolták. Redon azonban szakít ezzel a mitikus hagyománnyal, és küklopszunkat egy szendergő női testre rácsodálkozó szerelmes kamaszként mutatja be. Olajképén vitathatatlanul e mindent átható, érzelmes tekintet uralkodik, ám érdemes kiemelni Redon kiváló színeit és elmosott vonalrajzát, nem különben a vulvaszerű sziklaüreg mélyén szendergő Galateát, aki görög kariatidának tűnik, csak 180 fokban elforgatva. Redon még azt is megteszi nekünk, hogy kiegyenesíti: így jön létre A Vénusz születése, melyen az istennő alakja immár tökéletes kariatidaként illeszkedik gyönyörű, gyöngyházfényű csigaházába, amelyből így lesz freudi mélységű feminin princípium.
Mindezek fényében nem meglepő, hogy Redon inverz módon értelmezi Ikarosz mítoszát is. Ezt a tipikus toposzt mindenki az emberi nagyravágyásból következő bukás példázatának tartja, hasonlóan a titánokhoz és a Titanichoz. Ám Redon szemében Ikarosz olyan pozitív hős, aki feláldozza magát az emberi haladás érdekében, amikor „megrabolja” a napkorongot.
Redon színhasználata felülmúlhatatlan magasságba emelkedik Beatrice című színes kőnyomatán. Nehéz lenne elképzelnünk Dante mellé ennél légiesebb és eszményibb nőalakot. Ezzel a túlvilági színekben pompázó képpel zárja irodalmi arcképcsarnokát Odilon Redon – ami nem rossz egy olyan nagymestertől, aki negyven évig „csak” rajzolt.
