Családi képek kapcsán rendszerint híres uralkodócsaládok képei jutnak elsőként eszünkbe, Goya vagy Velázquez műhelyéből. Ám a legszuggesztívebb családi képek nem feltétlenül történelmi jelentőségű uralkodócsaládokat ábrázolnak.

Előző írásomban úgy mutattam be Diego Velázquez remekművét, Az udvarhölgyeket, mint a tükrökkel való trükközés csúcsát, ami évszázadok óta izgatja szemlélőit. Ám a Las Meninas-szindróma akkor érte el igazi tetőfokát, amikor Pablo Picasso és Salvador Dalí is bekapcsolódott a történetbe… 

A tükör – latinul: speculum – a csillagászat és az önarcképfestészet elmaradhatatlan kelléke, ám néhány remekmű olyan trükkösen használja ki a különféle speculumok tükröződéseit, hogy az általuk keltett illúziókon évszázadok óta spekulálnak.

A japán ikebana önmagában is rendkívül érdekes művészeti ág, lényegében a virágkötészet költészete, ám még érdekesebb lehet annak fényében: milyen mértékű hatást gyakorolhatott a „gyógyíthatatlan japánizmusban” (is) szenvedő Vincent van Gogh művészetére.  

Mélyen bevésődött az emberiség kollektív tudatába a Titanic elsüllyedése. Vajon minek köszönhető ez a máig töretlen „népszerűség”? Hiszen az emberiség történelmében hemzsegtek a sokkal súlyosabb katasztrófák. Ennek okai után kutatva alá kell merülni a művészet és a kollektív tudattalan világába, s megvizsgálni, mi lapulhat a felszín mélyén, mit rejt a jéghegy csúcsa?

Fény és Sötétség legnagyobb festői voltak, ám művészi világuk különbözött: Caravaggio rendszerint az Újszövetséget ábrázolta, míg Rembrandt az Ószövetséget. Ugyanakkor az emmausi vacsorát mindketten kétszer is megfestették.

A Milói Vénusz a legismertebb hellén műalkotás, melynek népszerűségét csupán a Dávid-szoborral és a Mona Lisával érdemes összemérni, ám a Mona Lisával ellentétben: a milói Vénusz máig a tökéletes női szépség európai eszményképe.

Nagy Sándor (III. Alexandrosz) volt az ókori világ legjelentősebb hadvezére, aki hódításai során számtalan várost alapított, sohasem vesztett csatát, s akiről kiváló képzőművészeti alkotások születtek az ókorban és az újkorban is.

Mivel a kollázskészítés nem feltétlenül igényel festői tudást, sem olyan jelentős beruházást, mint egy komolyabb fényképezőgép, így napjainkban a vizuális önkifejezés népszerű formája.

Renoir és Cezanne, noha művészi világuk a lehető legnagyobb mértékben különbözött, kölcsönösen tisztelték egymást. Egyetlen közös témájuk volt – A nagy fürdőzők –, amit rendkívül sajátos módon festettek meg.

Giorgione életéről szinte semmit sem tudunk, művészi üzenetei éppoly homályosak, mint életrajza, és csak nagyon kevés olajkép származik biztosan tőle. Legnagyobb tanítványa, Tiziano ellenben ontotta magából a remekműveket, pápák és királyok kedvenc portréfestője volt. 

Akik látták a Trója című filmet, vagy olvasták Homérosz Íliászát, azok pontosan tudják, hogy a trójai háború tíz éven át tartó állóháború volt, amelyben az akháj (görög) és trósz (fríg) seregek erői teljesen kiegyenlítették egymást. Homérosz legnagyobb fegyvere tehát az „ellenpont” volt, melynek segítségével szerkesztette szimmetrikusra eposzait. Az Odüsszeia lényegében az Íliász ellenpontja.