Az RMS Titanic 1912. április 10-én, pontban 12 órakor kezdte el szelni a hullámokat, április 15-én pedig már a 3800 méteres hullámsír mélyén feküdt. A csaknem 300 méter hosszú, 60 méter magas és 30 méter széles hajótestet a Harland and Wolff nevű belfasti hajógyár készítette 3 millió fémszegecs felhasználásával. A Titanic 60 ezer tonnát nyomott. A három hatalmas turbinát 29 gőzkazán hajtotta meg 50 ezer LE-s teljesítménnyel, a hajó ennek segítségével érhette el a 24 csomós csúcssebességet. Kétségtelenül az addigi legnagyobb utasszállító volt. Csakhogy zavarba ejtő méretei ellenére már legelső útja alkalmával igyekezett minél gyorsabban átkelni az Atlanti-óceánon. Ez a nagyzási hóbort a mítoszok nyelvén – ami az emberiség kollektív tudattalanjának egyik mélyrétege – leginkább Ikarosz bukásának közismert történetére emlékeztet. Daidalosz és fia, Ikarosz, együtt szöktek meg a legendás Minósz király krétai labirintusából. A hegytetőre érvén Daidalosz szárnyakat tervezett madártollakból és nádszálakból, hogy átrepülhessenek a tenger felett a görög félszigetre. Terve sikeres volt, fiával madarak módjára szelték a türkizkék eget. Ikarosz azonban többre vágyott: minél nagyobb magasságokat kívánt meghódítani szárnyaival. Csakhogy a napkorong heve idővel megolvasztotta a tollakat tartó viaszréteget, a szárnyak szétfoszlottak, a becsvágyó Ikarosz pedig a tengerbe veszett…
Már a szarkazmusáról közismert Brueghel is az emberi nagyravágyás archetípusát ábrázolta Ikarosz mítoszában, saját korába helyezve át a történet cselekményét. Első pillantásra „csupán” egy újabb gyönyörű flamand tájképet látunk, Ikaroszt szinte észre sem vesszük rajta, pedig ott zuhan, pontosan négy óránál a fehér vitorlás karavella mögött, mintha Brueghel a vitorlás hajónak is üzenni kívánna vele, hogy a nagy földrajzi felfedezések során ismerje fel saját korlátait! A krétai labirintust a kép centrumába helyezi, míg a piros ruhás szántóvető és az általa felszántott redőszerű táj a dolgok „rétegzettségére” és Brueghel „mélyenszántó” gondolataira figyelmeztet. 12 óránál a tenger összeolvad a Nappal, ami alkimista nyelven a higany (víz) és a kén (Nap) rejtélyes nászát jelzi: Ikarosz tehát a titanizmusban szenvedő kontár alkimista, akinek nem sikerült létrehozni az alkimisták rég dédelgetett álmát, a homunculust, a lombikban létrehozott magzatot…
Ikaroszt tehát éppúgy magába nyelte a tenger, mint a Titanicot, és a tudatalattink is ugyanabban a „jéghegyben” őrzi őket, mint az emberi önhittség és istenkísértés legtipikusabb szimbólumait. Nyilvánvaló, hogy megépítésekor, a fenti számok tükrében a Titanic az ipari forradalom egyik csúcsteljesítményének, mesterművének tűnt, újkori „opus magnum”-nak, a modern tudomány és technokrácia diadalának a természet erői felett. Így nem nehéz felfedeznünk az analógiát az Ikarosz-mítosz, az alkímia és Titanic között. Ugyanakkor Ikarosz (és a Titanic) szükségszerű bukása sem volt mindenki számára ennyire egyértelmű. Brueghel jelentéktelen Ikaroszához képest Odilon Redon Ikarosza modern Napistennek látszik, aki mintha valamiféle rituális önáldozatot mutatna be az emberi haladás érdekében, ami a rendszeres kudarcok ellenére is nyilvánvaló.
Ám korántsem Ikarosz bukása volt az egyetlen örök érvényű ókori mítosz, amivel a Titanic istenkísértő voltát példázhatjuk. Nézzük mindjárt a névválasztást! Hajónk névadói, a titánok szintén mitikus teremtmények voltak, még az olimposzi istenek előtti időkből, az Ég urának (Uranosznak) és a Földanyának (Gaiának) hatalmas termetű gyermekei. Azonban Kronosz titán vezetésével fellázadtak szüleik ellen, és Uranosz megcsonkítása után egy rövid ideig a „világ királyai” lettek. Ők nemzették az olimposzi isteneket, és Prométheusz titán révén ők teremtették az embert. Ám gyermekeik – Zeusz vezetésével – csakhamar ő ellenük is fellázadtak, és legyőzték valamennyi titánt egy „Titanomakhiá”-nak nevezett hatalmas küzdelemben. A legyőzött titánokat az istenek a föld gyomrába, a Tartarosz mélyére taszították...
Rubens híres képén a lázadó titánok némelyike egyértelműen Michelangelo Utolsó ítéletének alakjaira emlékeztet. Talán nem véletlenül: Michelangelo egész karakterét és munkásságát nagyfokú „titanizmus” jellemezte. Pontosabban antititanizmus: az emberi léptéket olyannyira parányinak vélte, hogy csak „tökéletes” és „titáni” művek révén merte megszólítani az isteni szférát, illetve megbízást is ilyen nagyobb léptékű művekre kapott. Rubens láthatólag megértette Michelangelo titáni harcát, és felfedezte, hogy az Utolsó ítéleten – akárcsak Dante eposzában – összecsúsznak az idősíkok, így a kárhozottak például Kháron ladikján szállnak alá a pokolba. Így valószínűleg azt is felfedezte, hogy a „duplafenekű” Utolsó ítéleten valódi „titanomakhiát” (is) látunk: bukott titánokat az angyalok és ördögök seregeivel tusakodni. Rubens képén a titánok teste – különösen a 8 és 9 óránál látható két alak teste – hasonlóan jellegzetes spirális csigavonalban csavarodik meg saját tengelye körül, mint a Michelangelo-freskón, így lesz belőle kiapadhatatlan bőségszaru: a buján burjánzó barokk legfőbb szimbóluma. Rubens tehát tükröt tartott saját „túladagolt” korának ezzel a képpel, ahogyan korábban Brueghel is tette. S bár a titánok mitikus harca nem lett olyan közismert irodalmi toposz, mint Ikarosz bukása, a Titanic-kal való analógia annyira magától értetődő, hogy a mélylélektan révén minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Titanic-jelenségből mindenki által ismert hipertárgy legyen.
Nyitókép: Willy Stöwer metszete.
