Az ikebanaművészet virágkorát a japán középkorban élte, a sógunok és szamurájok uralkodása idején. Eredetileg zen buddhista és sintoista szentélyek díszítésére szolgált, ám idővel bekerült a közismerten puritán japán otthonokba. A középkori japánok rituális teaszertartásokon látták vendégül egymást és mérték össze virágkötészeti tudásukat azáltal, hogy felfedték vendégük előttük otthonuk egyetlen ékességét: a szentélyben lévő virágokat. A legszebb ikebanákról a japán költők waka-verseket írtak.
Minden ikebana öt részből áll. Az első a meredeken felfelé törő Főág (Sin), a függőleges, vertikális tengely, amely az elérhetetlen isteni szférát, illetve az ég felé törő, pozitív emberi akaratot és teremtőerőt jelképezi. Ezt követi egy hosszú, Jobb oldali ág, amelyet különféle praktikákkal lehet a kívánt mértékben meghajlítani, s amelyből könnyen lehet például egy hosszabb utazás szimbóluma. A harmadik elem egy ettől alacsonyabban fekvő és sokkal rövidebb Bal oldali ág, az előző aszimmetrikus ellenpontja, mivel a japán művészet kerüli a „mesterkélt” szimmetriát. A negyedik elem: Három levél a középpontban és maga a Virág vagy Termés, amit az ágakon, illetve a kompozíció tengelyében helyeznek el. Az ötödik elem pedig a Virágváza, amely anyagától függően a földet (agyag, cserép, bronz) vagy a vizet (üveg) jelképezi. Az ikebana ágai és termései természetesen nem tartoznak össze, de úgy kell megalkotni az ikebanát, mintha egy tőről fakadnának és összetartoznának.
Az ikebana egyrészt modell, a valóság kicsinyített (és kissé átalakított!) mása, másrészt színtiszta költészet, absztrakció. A fenti grafikák tanúsítják, milyen költői metaforákat képesek kifejezni virágnyelven az ikebanák. Egy szögre akasztott ikebanából például könnyedén lehet teliholdat vagy vitorlás hajót varázsolni, de átalakítható duruzsoló méhkassá is, a méhkasból kiröppenő virágokkal. Az ikebanák által virágnyelven elbeszélt történeteknek csupán képzelőerőnk szabhat határt.
Hazánkban a sokáig Magyarországon élő és alkotó ikebanaművész Ivaki Tosiko munkái tették egy időre rendkívül népszerűvé és divatossá az ikebanát. Mindez még a nyolcvanas években történt, ám Ivaki Tosiko dokumentált munkáin nem fogott az idő, mivel ikebanái kivételesen költőiek és kreatívak voltak. Életerő című művének főszereplője a Jobb oldali ágon merészen – szinte nyílként – felfelé törő vörös szegfű, a férfierő szimbóluma. A Főág és a Bal oldali ág páfránylevelei ezúttal csupán kiegyensúlyozzák, illetve „háromszögesítik” az ikebanát. A Telihold ünnepen a buján burjánzó Bal oldali ág holdudvarként öleli körül az egész kompozíciót és benne a sárgafejű dáliát mint teliholdat. Még a holdbéli nyulat is felfedezhetjük a Jobb oldali ág tekintélyes méretű gladióluszleveleinek hála: ezek ugyanis „tapsifülek”. Legszebb kompozíciójának a japán művésznő a Tejút címet adta, noha valójában egy budapesti tűzijáték ihlette meg. A két sárgafejű dália a Nap meg a Hold, míg az égi csillagokat – vagy a tűzijáték rakétáit – a kataraktaként leomló juharlevelek jelképezik.
Van Gogh virágcsendéletei rendkívül gazdag hagyományban gyökereznek, hiszen németalföldi barokk festők készítették a leghíresebb csendéleteket, melyeken minden virág és tárgy allegorikus vagy szimbolikus. Ezek a flamand „virágórák” jelentős hatással voltak Van Gogh csendéleteire, a napraforgós csendéletekre különösen, ám létezik néhány olyan Van Gogh-festmény, amelyek sehogy sem illeszkednek ebbe a németalföldi hagyományba, és olybá tűnnek, mintha általuk Van Gogh keresztezni kívánta volna a japán ikebanát az európai csendélettel. Az egyik legsikerültebb ilyen jellegű olajképen közönséges üvegpohárba helyezett rügyező faágat látunk, avatatlan szemek számára semmi különlegeset. Ám alaposabban szemügyre véve e képet világosan kirajzolódik az ikebanára jellemző öt alkotóelem: a három ág, a virágok és az üvegpohár. A Főág csonka – ami a Van Goghra jellemző személyes és alkotói válságot jelezheti – ám még életben van és virágzik, ami talán az alkotás és a remény szimbóluma. A Jobb oldali ág hossza és elhelyezése éppen megfelelő, mellékága pedig olyan, mint egy gyertyatartó. A Főág és a Jobb oldali ág csonka V-betűt formáz, azaz rejtett „Vincent” szignót, ami arra utal, hogy e csonkolt faág – ami „még éppen életben van” – Van Gogh önarcképe. A japán hatást tovább erősíti az abrosz citromsárga mintázata Van Gogh jellegzetes „vonalkázós” stílusában, ami ezúttal számtalan sárga kardvágásnak tűnik. A falon olvasható „Vincent” szignó is a japán írásjegyekre emlékeztet: olyan, mintha katanával vésték volna a falba. A citromsárga csíkokból fakadó csodálatos térhatás ellenére az összhatás rendkívül lehangoló.
Sokkal derűsebb tavaszi órában készülhetett a Virágzó mandulafaágak című festmény, ami nem tekinthető csendéletnek, ugyanakkor tájképnek sem. Leginkább Van Gogh cseresznyevirágzásról festett korábbi japános tájképeivel mutat rokonságot, ám azoktól nagyságrendekkel jelentősebb. Ez a kép egyértelműen felajánlás (donatio), amilyenek az eredeti japán ikebanák is voltak. A faágak emberi kezek gyanánt ajánlják Isten kegyelmébe a virágokat, amelyek olyanok, mint a templomi gyertyák, míg szirmaikat alig lehet megkülönböztetni a lepkeszárnyaktól. Ráadásul: valamennyi faág és minden ágacska egy-egy V betűt – Vincent-szignót – és egy-egy miniatűr „ikebanát” formáz. Van Gogh tehát saját képének donátora, és önmaga zátonyra futott életét ajánlja Isten kegyelmébe. Költőisége viszont tovább szárnyal. Ég felé fohászkodó faág-karok és mécsesként fényeskedő lepkeszirmok: ki alkothatna ennél tökéletesebb „ikebanát”?
