Hans Holbein leghíresebb képén két követet látunk VIII. Henrik idejéből, olyan dolgozószobában, melynek Holbein minden részletét aprólékosan kidolgozta. Ám a kép valódi főszereplője mégis a padlóra vetített emberi koponya lett, amelyet Holbein valamilyen speciális tükör segítségével torzított el. Hogy pontosan milyen speculumot használhatott Holbein, arról megoszlanak a vélemények. Sokak szerint a lenti képen látható üvegcsövön keresztül a koponya normális formájúnak látszik. Illetve: hellyel-közzel szintén visszanyeri eredeti formáját, ha néhány lépés távolságból és bal oldalról nézzük. Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy a restaurációk során a koponya tovább torzult. Ám a legfontosabb kérdés: mit akarhatott Holbein ezzel a brutális memento morival kifejezni ezen az előkelő képen?
Annyi biztos, hogy a polcokon látható tárgyak között egyfajta hierarchia uralkodik, ami leginkább Platón „vonalhasonlatára” emlékeztet. Platón szerint az ideák világát éles cezúra választja el a látható dolgok világától, amelyek csupán azok árnyékai, és maguk is árnyakat és tükörképeket vetnek. Az ideák világához legközelebb esők az égitestek, számok, zenei harmóniák és geometriai alakzatok. Holbein csendéletének legfelső polcán a csillagképeket és csillagkonstellációkat felvonultató éggömb mellett csupa bonyolult csillagászati műszer – kvadráns és napóra – fekszik: ezek jelzik az ideák világának közelségét, amit a vörös perzsaszőnyeg gazdag geometriai mintázata erősít meg. A középső polcon már a valódi földgömböt látjuk, eggyel lejjebb ereszkedtünk tehát, ám tudatszintünk még mindig rendkívül magas: ezt jelzik a hangszerek és kotta. A legalsó polcon viszont már az amorf koponya uralkodik mint az emberi értelem eltorzult változata és mint az ideák tükörképének eltorzult tükörképe, tehát a „vonalhasonlat” legalsó szintje. Holbein zsenialitása mindenekelőtt a vörös-zöld színkomplementerek és formai analógiák – éggömb, földgömb, mandolin, koponya – maximális kihasználásában rejlik, illetve abban, ahogyan a hagyományos memento morit újféle jelentéstartammal ruházza fel azáltal, hogy a koponyát trükkösen megtükrözi zenei disszonanciát keltve. Lényegében a követek tárgyalásán múlik, hogy a bonyolult kalkulusokat miként használjuk fel: bolygópályákat számolunk-e vele vagy rakétaröppályákat?
Nehéz szavakkal megközelíteni minden idők egyik legtökéletesebb és legtitokzatosabb olajképét. Az udvarhölgyeket – Las Meninas – bízvást tekinthetjük a Velázquez-életmű csúcspontjának, olyan opus magnumnak, amelyen felsorakozik a spanyol festőóriás összes motívuma. Velázquez szinte teljesen elsötétítette a madridi királyi palota egyik előkelő termét, hogy e remekmű a rá jellemző komor színekben pompázhasson. Összesen tizenegy alakot látunk a képen és egy nem kevésbé csodálatosan megfestett kutyát. Ismerve Velázquez legendás állatszeretetét: e hunyorgó kutya a festmény tizenkettedik szereplője. Barokk pompának semmi nyoma a képen, a falakon csak valószínűsíteni lehet Rubens festményeit, az egész terem olyan, mint egy hatalmas kocka vagy kazetta, melyben az ablakokon beáramló keskeny fénysávok teremtik meg a térmélységet. Lényegében a spanyol királyi családot látjuk a képen, hatalmuk csúcsán, Spanyolország történelmi aranykorában, ám olyan bravúros módon megfestve, ami Velázquez kortársainak és elődjeinek minden hasonló családi csoportképét jóval felülmúlja. A kutatók mára név szerint is azonosították a szereplőket. Három óránál két törpét látunk és a földön heverő kutyát, akik aligha véletlenül kerültek azonos fogalmi szintre: ők gondoskodtak a királyi család jókedvéről és értelmi szintjük sem sokban különbözött. Egyedül a mögöttük álló apáca (?) és egyházi személy (?) kiléte ismeretlen. Esetükben Velázquez olyan brutális „tenebrosó”-t (fényhatást) alkalmazott, ami önmagában is kérdésessé teszi azok álláspontját, akik „csak” klasszikus festőt látnak benne. Velázquez ugyanis teljesen önkényesen mosott el vagy élesített ki bizonyos részeket festményein, melyeket aligha lehet pusztán a speciális fényviszonyokkal magyarázni.
A festmény középpontjában az ötéves Margit infánsnő (hercegnő) áll két udvarhölggyel. Az egyik udvarhölgy éppen előtte térdel és egy bögre itallal kínálja. Ruhájuk hasonló, ám az infánsnő alakját sokkal ragyogóbbnak érzékeljük, ami megint csak Velázquez speciális technikájának köszönhető. A jelenet meghitt nyugalmáról a háttérben szerényen meghúzódó ajtónálló gondoskodik, ő alkotja a kompozíció enyészpontját. Kilenc óránál magát Velázquez mestert látjuk festés közben, és itt kezdődnek az igazi bonyodalmak! Festőnk mögött ugyanis feltűnik egy falitükör, amelyben láthatóvá válik a királyi pár: IV. Fülöp és felesége. Kérdéses tehát, hogy mit fest Velázquez: Az udvarhölgyeket vagy a királyi párt? A leginkább elfogadott nézet (vagy spekuláció) szerint: a képen Velázquez a királyi pár portréját festi, amelyhez a festmény további szereplői csupán asszisztálnak. Csakhogy, mivel ilyen jellegű királyi portré nem szerepel Velázquez műjegyzékében, a kép címe pedig egyértelműen Az udvarhölgyek, így ezt a közkedvelt feltevést nyugodtan elvethetjük. Velázquez ezúttal kétségtelenül Az udvarhölgyeket festi, tehát a most tárgyalandó nagyméretű művet, amelyen a királyi pár a deizmus határát súrolva mintegy „tükör által homályosan” jelenik meg, hiszen rangjuknál fogva nem is kerülhettek volna azonos képsíkba a többi szereplővel. Ha pedig Velázquez éppen önarcképet fest, akkor azt nyilván egy tükör segítségével teszi, és itt jön a csavar a történetbe: kellett lennie egy nagyméretű tükörnek a királyi pár mellett és éppen az udvarhölgyekkel szemközt, amelyben a kis infánsnő kedvére mórikálhatta magát! Velázquez valószínűleg Az udvarhölgyeken látható jelenet tükörképét festette meg, tehát a valóság olyan másolatát, amelyen a jobb és bal oldal felcserélődik, ezért nem tudunk tükörképünkkel kezet fogni. Nem szabad továbbá elfeledni, hogy történelmileg a Don Quijote korában járunk, tehát azon történelmi időszakban, amikor a spanyolok rengeteget spekuláltak „látszat” és „valóság” viszonylatán. Ráadásul: ha megtükrözünk egy tükröt, akkor újra minden a helyére kerül, így működnek a periszkópok. Az udvarhölgyeken tehát egyedül a tükörben tükröződő királyi pár van a helyén, a többiek tükörképek.
