Eltérő megközelítéssel fordult a múzeumi gyűjteményhez az öt alkotó: Bolla Szilvia, Horváth Gideon, Kárándi Mónika, Kiss Adrian és Metzing Eszter. Az állandó kiállításon helyet kapott intervenciók, vagyis „közbeavatkozások” a gyűjteményben szereplő alkotókban és korszakokban, valamint mediálisan, anyaghasználatukban is eltérően kapcsolódtak a már muzealizált alkotásokhoz.
Eltérő, szubjektív utakon talált kapcsolatot az öt alkotó a muzealizált tárgyakhoz. Az anyaghoz való viszonyon, a munkák vizualitásán, szerkezeti logikáján, szimbolikáján, a személyes megélések vagy a kollektív emlékezet motívumain keresztül reflektálnak a gyűjteményi művekre. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni ezt a szubjektív nézőpontot. A XX. század második felének alkotásaihoz sokan nehezen találnak viszonyítási pontot. Saját tapasztalataink, asszociációink azonban képesek áthidalni az időbeli távolságot. Az együttműködés során született alkotások az elmúlt nyolcvan évben gyűjteményezett művek mellé helyezve vizuális és elméleti hidat kínálnak múlt és jelen között.
Kurátorok: Major Sára, Tarr Linda Alexandra
Az öt kortárs alkotó művét a Jelenkori Gyűjtemény állandó kiállításán mutatjuk be, a már muzealizált alkotások mellett installálva.
Fotóművészet és szobrászat médiumainak eszköztárát ötvözi művészetében Bolla Szilvia. Művészeti praxisára az újmaterializmus jellemző; a digitális képek által uralt mindennapokban a térbeliség, az installatív gondolkodásmód foglalkoztatja. Szobrával Schaár Erzsébet tragikusan elhunyt testvérének, Magdának emléket állító Nővérek című művére reflektál.
Schaár művészetében egyfajta reziliencia érzékelhető: a létezésbe kapaszkodás, mely a történelmi és személyes traumákból eredő, feldolgozhatatlan szorongás ellenére kitart. Bolla Szilvia erre reflektáló, nővényre emlékeztető szobra az egész testen keresztülfutó bolygóideg mása, mely többek között a stresszhez, depresszióhoz és szorongáshoz kötődő kutatásokban is fontos szerepet kap. Az áttetsző, háromdimenziós nyomtatással készült, sérülékenynek tűnő, de anyagukban ellenálló szervvirágok allegóriaként értelmezhetők a kiindulásul vett Schaár-szoborban rejlő bonyolult kapcsolatra, melyben a feldolgozatlan trauma és a vágyódás, az emlékezés egyszerre van jelen. Bolla Szilvia alkotása kiutat kínálhat ebből a kettőségből: a két alak bonyolult viszonyát teljes, harmonikus eggyé válással oldja fel, melyben az ambivalens érzetek képesek egymás mellett létezni.
Festészetében Kárándi Mónika továbbgondolja az emberi lét és az érzelmek tájon keresztüli kifejezésének hagyományát, növényeinek antropomorf formát ad. Munkájában Gyarmathy Tihamérnak az 1950-es években készült, állati, növényi és emberi jegyekkel is bíró figurákat ábrázoló két képéből indul ki.
Kárándi Mónika megőrzi a Gyarmathy-festmény kompozíciós logikáját, de a saját formanyelvén tölti meg tartalommal. Újraértelmezi a Gyarmathy-mű által a címben felvetett „emlékek” témáját. Egy öreg városligeti fa megfestése révén kapcsolatot teremt a kép készítésének időszaka és az akkori Felvonulási térhez közeli, sokat látott fa mai valósága között. A fa lábánál, szinte az aljnövényzetbe olvadva, gubbasztó-leboruló gesztust vesz fel képeinek visszatérő szereplője, az akár évszázadokig élő sivatagi növény, a velvícsia (Welwitschia mirabilis). A két öreg növényalak különböző időtapasztalatokat jelenít meg, aminek révén Kárándi Mónika kollektív, a tájat és az embert elegyítő, az idősíkok között átjárást engedő módon értelmezi az emlékezést.
Munkáiban az elmúlt időszakban egyre nagyobb szerepet kapott az anyag cselekvőképességének vizsgálata. Az általa használt kulturális és társadalmi konnotációkkal bíró matériák részben saját adottságaik, részben emberi interakció révén alakulnak át műveiben. Fogd a kezem című munkájával a textil műfajának 1960–1970-es évekbeli megújításában részt vevő Gecser Lujza Merevített szálak című textilszobrára reagál.
Szizálkötegek műgyantába mártásával Gecser Lujza olyan esetlegesnek tűnő alakzatokat hozott létre, melyek a szizál hajlékonysága révén nyertek formát, miközben el is veszítették az anyagnak ezt az eredeti tulajdonságát, és megszilárdulva szoborrá váltak.
Kiss Adrian ezt az anyagkezelést gondolja tovább, egyszerre reflektálva a használt anyagok viselkedésének sajátosságaira, s társadalmi beágyazottságukra. A természetes anyagokból és használati tárgyakból tapasztott vályogdarab a Végh Sándor kosárfonó által készített befoglaló tárgy révén eltűnőfélben lévő, mára már csak falvakhoz társított technikákat hoz be a múzeumi térbe, problematizálva a továbbra is alkalmazott technikának tekintett metódusok perifériás helyzetét az intézményrendszerben. A hevedert vagy batyut idéző kosárforma a – láthatóan nem könnyű – vályog magunkkal vitelének lehetőségét sugallja, ezzel a személyes vagy a kollektív emlékezet felőli interpretációt is lehetővé téve.
Szoborinstallációkat készít, témáit főleg a görög–római mitológia, a queerelméletek és a szubkultúrák köréből meríti. Munkáiban elsősorban a sebezhetőnek tűnő, valójában ellenálló méhviaszt használja, fémmel és porcelánnal ötvözve.
Hommage à El Kazovszkij című munkája El Kazovszkijnak a Nemzeti Színház részére tervezett installációjára reagál. Kazovszkij halála előtt néhány hónappal vázolta fel az installációt, amely mind a néző fölé tornyosuló, fenyegető mérete, mind homogén fekete színe révén az elmúlásra vonatkozó asszociációkat kelthet.
Horváth Gideon installációján keresztül azzal a mitikus művészalakkal foglalkozik, amelyet El Kazovszkij és a művészeti kánon közösen alkotott meg. Az intervenció által a romantizált, generációkon át fennmaradó zseni toposzával is szembenéz, ami a mai kortárs művészek identitásával kevéssé egyeztethető össze. Kazovszkij hatalmas munkája a Nemzeti Galéria klasszikus kiállítóterébe be sem fér, így a bejárat előtt állították ki. Horváth ebben egyszerre inspiráló és félelmetes képet, az alkotón túlnövő mítoszt és meg nem értett identitását véli felismerni. A szobor mögött egyszerű gesztusként, egy annak megfelelő méretű kapu által, Horváth Gideon felveti a bebocsátás lehetőségét is.
A hímzés monoton, meditatív gyakorlatát újragondolva hoz létre térbeli alkotásokat. Puhaszobrai felelevenítik az ember és a természet viszonyát, valamint egy ősi, közös tudattalant. A Testanyag partitúra című művével Metzing Eszter Ladik Katalin Poemaszk sorozatára reflektál.
Ladik fotósorozatában azt láthatjuk, amint saját arcára szárazsampont fújt, ezzel létrehozva a maszkszerű, merev réteget. Ahogyan mozgatta az arcát, az elkezdett megrepedezni, lemorzsolódni. Az alkotó saját magát művészeti tárggyá alakította, majd ezt tudatosan megtörve, elutasítja az öröklét állandóságát; s ebben a kontextusban a művészi és női identitást, az öregedést, az elmúlás bizonyosságát is tematizálta.
Metzing Eszter puhaszobrában az identitás rétegeit vizsgálja, valamint reflektál az állandóság–változás kapcsolatára. A mű latexcsápjai között testképrajzait jelenítette meg elváltoztatott formában. Ezeknek a – fotókon alapuló – képeknek az átalakításával a saját identitás formálhatóságára is utal az alkotó.
A csápok értelmezhetők az öregedés és az elmúlás allegóriáiként is; az itt indaként megjelenő Idő mintegy az ént lassan benövő, és így lassan felszámoló entitás. A csápok az organikus formák által egyfajta természetes folyamatként és ennek az elfogadásaként is értékelhetők.
Fotók: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Az Összefonódások című tárlat szeptember 21-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában (1014 Budapest, Szent György tér 2.).
