Makedón (hellén/görög) királyfiként korán megmutatkoztak Alexandrosz kivételes testi és szellemi képességei. Mindössze tízesztendős fiúcska volt, amikor betörte kedvenc lovát, Bukephaloszt, aki hű társa maradt egész életében. Gyermekkorának másik emlékezetes eseménye, hogy nevelője a világtörténelem egyik legnagyobb géniusza, Arisztotelész lett, akitől nagyon sokat tanult, mindenekelőtt Homéroszról. Alapvetően Arisztotelész hatására alakult ki rajongása az Íliász iránt, és erre vezethető vissza, hogy később Akhilleusznak képzelte magát a csatatéren. Mert Alexandrosz legnagyobb szerelme már ekkor is a kard volt, és állítólag egy tőrrel és egy Homérosz-kötettel a párnája alatt aludt el éjjelente…
A három nagy „A”-ról – Arisztotelész, Alexandrosz, Akhilleusz – később Rembrandt festett két csodálatos képet. Az első képen Arisztotelészt XVII. századi viseletben látjuk. A kép valójában kettős portré, mert a kép Arisztotelészt úgy mutatja be, mint aki Homérosz híres márványportréja előtt mereng. Bár Arisztotelész főként a reál tárgyak területén alkotott maradandót, nagyon jelentősek a humán szakterületeket érintő írásai is, így valószínűleg ő volt Homérosz eposzainak egyik legelső kutatója. Rembrandt mesteri módon ábrázolja Arisztotelész töprengő arckifejezését – mintha lét és nemlét legnagyobb kérdésein gondolkodna – és nem utolsósorban szerénységét Homéroszhoz képest. A kompozíció nagy A betűt formál, amelynek csúcsa a kalapos Arisztotelész-portré. Rendkívül jellegzetes, ahogy jobb keze a márványportrén pihen, mintha Homérosz titkát és tudását szeretné ezzel a gesztussal megszerezni. Rembrandt sötét árnyai ezúttal talán a múltat és az elmúlást jelképezik, ami előtt a tudás fényeként világlik ki e kettős portré.
A második Rembrandt szintén kettős portré, vagy inkább „kettő az egyben” portré: Alexandroszt ugyanis Akhilleuszként ábrázolja. A jellegzetes rembrandti fények ezúttal a páncélon csillannak meg, ami így a kép főtémájának tekinthető. A nagy, kerek pajzs utalás Akhilleusz híres pajzsára – noha jóval szerényebb kivitelben – míg a bíborpalást a két uralkodó (Akhilleusz és Alexandrosz) királyi hatalmát és korai halálát jelképezi. Érdemes azt is megfigyelni, hogy a sötét háttér segítségével Rembrandt milyen mesteri módon és milyen mértékletesen emelte ki a különféle textúrákat egy olyan korban, amelyben minden a mértéktelenséget visszhangozta: buján burjánzó testek és tájak kavarogtak a festészetben és furfangos fúgafolyondárokat ontottak magukból a bődületes bőgésű bőségtülkök, miközben Rembrandt rendszerint beérte egyetlen textúrával, egyetlen sisakkal vagy aranyserleggel, amin felcsillanhattak a halhatatlanság sugarai.
Teljesen más felfogásban készült Albert Altdorfer képe az isszoszi ütközetről (Kr. e. 333). Mivel Altdorfer volt az egyik legelső tájképfestő, így nem meglepő, hogy monumentális tablóképe is egy még monumentálisabb tájképbe illeszkedik. Sőt: össze is olvad vele, hiszen Altdorfer sünsűrűségű seregei olyan szúrósak, szuronyosak, hogy szinte eggyé válnak a kősziklákkal és fenyvesekkel: mintha Macbeth kopjafákból álló kopjaerdejét látnánk életre kelni és háborúzni… Érdemes összevetni azzal a hellenisztikus csataképpel, amely ugyanerről az ütközetről készült, és amely az idők során részben megsemmisült. A korhű stílusban készült mozaik kiválóan ábrázolja az ütközet zűrzavarát és a menekülő perzsa uralkodót. Altdorfer képe ezzel szemben saját korába helyezi át a történetet, és egy armageddoni összecsapást vizionál az oszmán (félhold, sátrak) és az európai seregek (napfény, erődök) között. Sajnos az idő vasfoga nem kímélte a mozaikot: csúnyán megtizedelte Sándorunk hadát, helyenként teljesen szétroncsolva a textúrákat. Ám Alexandrosz és Bukephalosz alakja sértetlen maradt! – mintha csakugyan ő volna Akhilleusz, akit csupán a sarkánál lehetett megsebezni…
Alexandrosz elfoglalta Görögországot, Perzsiát, Egyiptomot; kardjával kettészelte a híres gordiuszi csomót, majd India felé indult – ahol szintén számtalan csatát vívott –, sokak szerint puszta kíváncsiságból, kalandvágyból, mint Odüsszeusz; mások szerint azért, hogy a világ általa ismert végén találkozhasson az istenekkel. Ami biztos: hihetetlenül vérszomjas volt, ugyanakkor hihetetlenül művelt és intelligens. Mindössze harminchárom év jutott neki osztályrészül és halálának pontos okait nem ismerjük. Ha létezik Sors, Fátum, akkor az tökéletesen kirajzolódik az alábbi képen, ahol piros vonalak jelzik Nagy Sándor hódításainak pontos útvonalát Görögországtól egészen Indiáig. Alaposabban szemügyre véve térképünket lényegében egy hatalmas, fordított A betűt fogunk látni Görögország, Egyiptom és Perzsia között, mintha Alexandrosz („Akhilleusz”) ezzel szignálta volna életművét akár tudatosan, akár a sors különös szeszélye folytán, miközben a hellén kultúra magvainak javát a szélrózsa minden irányába elvetette.
