A középkorban világi és vallási művészet olyan élesen elkülönült, mint egy speciális utolsó ítéleten. A világi festészetben szigorú képalkotási tilalom érvényesült: aktot alkotni csak valamely mitológiai vagy bibliai téma kapcsán volt megengedett. Világi zene és érzékiség kapcsolatát kiválóan demonstrálja Tiziano csodálatos képe: a Vénusz és az orgonista. Olajképén ugyanazt az asztali orgonát látjuk, mint amelyen az angyalok muzsikálnak a Genti oltáron, ám a két festmény „hangneme” nem is lehetne különbözőbb: bár Tiziano sem mellőzheti a kötelező szakralitást, ő mégis az élet himnuszát és szimfóniáját zengi, a mitológiai témát puszta ürügyként használva fel. Az orgonista és a kutyus nála egyaránt arra szolgál, hogy lefoglalja a szépséges modell figyelmét festés közben. Ugyanakkor a három szereplő mókás kis „zenei trió”-jában e pillanatban a felágaskodó kutyus viszi a prímet, minden tekintet őrá szegeződik. Ám a kép igazi főszereplője a duettet alkotó orgonista és „Vénusz”, akinek mezítelen teste egy csellóra emlékeztet.
Érdemes megfigyelni, hogy Tiziano élesebb rövidülésben festette meg az orgonát Van Eyckhez képest, és ezek a fémes, felfelé törő, „fallikus” orgonasípok uralják a festmény jobb oldali részét, és alkotnak tökéletes zenei ellenpontot a festmény bal oldali részén a puha kelméken vízszintesen heverő, gyöngyházfényű szőkeséggel. Szintén érdemes kiemelni, hogy a hibátlan zenei harmóniát Tiziano azáltal teremti meg, hogy az orgonista össze van öltözve hangszerével: bronzszínű selyemingjének fényei úgy villannak ki karistolt fekete bőrzekéje alól, mint az orgona billentyűi. Kardjának pompás markolatja is olyan, mint amelyet díszes dallamvonalakból kovácsoltak. S mivel a lenyugvó nap még nem szívta ki minden színét a természetnek, így a háttér láttán páratlan szinesztéziának örvendhetünk: az orgonasípok tökéletes formai összhangot alkotnak az alkonyi fényben fokozatosan feloldódó fatörzsekkel, miközben a szökőkútból feltörő, majd ejtőernyőként alábukó vízsugarak úgyszintén együtt rezegnek az orgonahangokkal és fatörzsekkel. Tiziano nem prédikál; de a sétány végén felbukkanó távoli, romos panoráma kétségtelenül jelzi, hogy egyszer minden melódiának vége szakad.
A Charles Baudelaire és Arthur Rimbaud verseiben olvasható különleges költői szinesztéziák jelentős hatással voltak a modern festészetre. Baudelaire-nek saját bevallása szerint „színes hallása” volt, például zöldnek hallotta az oboák hangját, és hallotta „összecsengeni” a színeket, fényeket és illatokat. Rimbaud pedig színes magánhangzókat látott. Egyébként mindkettő létező mentális jelenség, ám Baudelaire-t és Rimbaud-t nem feltétlenül érintette. Inkább a szinesztéziák köré épített szimbólumrendszerük volt kivételes. Rimbaud szerint: „A költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant meggondolt munkával összezavarja összes érzékeit”.
Nagy francia honfitársai üzenetét elsőként Paul Gauguin értette meg. Arearea (Pásztorünnep) című „színfóniája” természetesen Tahitin készült, és Párizsban rendezett kiállításán mutatták be. Gauguin nagy reményeket fűzött hozzá, ám csalatkoznia kellett. Egy hölgy állítólag elájult a hatalmas vörös kutya látványától, a francia kritikusok pedig a következőképpen fordították le néhány hasonló képének maori nyelvű címét: „Bárcsak festeni tudnék!”
Gauguin különféle korok és kultúrák hiedelemvilágát egyesíti ezen a bukolikus hangvételű képen. Az egzotikus motívumokat leszámítva témája nem sokban különbözik az antik költők által megálmodott aranykori vagy árkádiai tájtól. A különbség Gauguin szinesztéziájában keresendő: az illatok, hangok, színek és formák egymásra gyakorolt hatásában, ami a véletlen szeszélye folytán rejtett módon már a maori nyelvű címben is kódolva van: ArEARea.
A pásztorsípon játszó félmeztelen tahiti nőt kell a festmény vezérmotívumának tekinteni. A pásztorsíp hangja hatja át és kelti életre az örömünnepséget. A zenei hangok vörös, zöld, sárga „színmezőkké” („area”) alakulnak: melyeken ég, föld és víz határa teljesen elmosódik. Az emberi létezés azonos szintre kerül az állatokkal és növényekkel, míg az isteni szférát a 11 óránál látható képzeletbeli „bálvány” jelképezi, amelyet tahiti asszonyok táncolnak körül, s aminek ibolyaszínű anyaga mindössze néhány súlytalan ecsetvonás – mintha vízből lenne – miközben a vastagon felvitt hófehér, impasto illatfelhőket szinte tapintani lehet. A képnek alig van térmélysége, ugyanakkor a színek kölcsönhatása révén mintha minden motívum meggörbülne a zene hatására. Leglátványosabb módon a szimatoló vörös kutya, amely hátsó lábánál úgy törik meg, mintha papírból készült volna. Mivel nem visel nyakörvet, így Gauguin rejtett önarcképe.
- Kubista gitár és hegedű; 1912; olajkép
- Nagy gitárkollázs; 1913; vegyes technika
- Guernica; 1937; olajkép, freskó
A XX. századi festők – például Klee és Kandinszkij – rendszerint nonfiguratív módon, a színek segítségével és a vonalak mozgása révén képezték le a modern zenei textúrákat. Nem úgy Picasso, aki a hagyományos hangszerformák eltorzításával érzékeltette őket. Kubista felfogásban készült hegedűi és nagyszerű hangszerkollázsai őskori fosszíliákként tárják elénk a zenei rétegeket. A híres 1917-es hangszerkollázs kompozittechnikával készült: eredeti újságpapír felhasználásával, amit a gitár hangrésén keresztülpillantva olvashatunk. Emlékét az 1937-es Guernica című remekmű idézi fel: a hatalmas olajkép olyan, mint egy fekete-fehér sajtóanyagból összeollózott gigantikus kollázs. Főszereplője egy papírmasé csel-ló, amelynek teste hasonló módon töretik meg, mint Gauguin vörös kutyájának a teste, a hangulat azonban egészen más. A ló testét Picasso kiteríti a térben, így válik hasonlóvá egy nagy csellóhoz. A ló testét átdöfő dárdát a csel-lóvonójának kell tekintenünk. Talán még ennél is sötétebb, disztópikus világot vizionál Picasso 1942-ben festett Szerenádja.
E kompozíció kiindulópontja a cikk elején bemutatott Vénusz és az orgonista. Csakhogy hangnemük nem is lehetne különbözőbb. Picasso „Vénusza” megtört, megkínzott „cselló”, aki kínpadra vonva fekszik egy tömlöc mélyén, lanton játszó háremőre mellett. Picasso képe Párizs náci megszállásakor készült, a Gestapo és a kijárási tilalmak korszakában. A háremőr kúpalakú feje egyaránt felidézi a középkori hóhércsuklyát és a zenei metronómot. Mellbimbója viszont zseniálisan a testében lévő madár szemévé alakul át, ami egyaránt lehet a bezártság és a remény szimbóluma.
Nyitókép: Caravaggio: Megpihenés Egyiptomban (részlet); 1597
Van Eyck fivérek: Genti oltár (részlet); 1432
