„Talán a virágoknak köszönhetem, hogy festő lettem.”
(Claude Monet)
Nem csoda hát, hogy oly sok festményén tűnik fel ez az élénkpiros vadvirág, amely nemcsak színe, hanem szimbolikája miatt is lenyűgözte a festőt. Nem gondosan megválasztott kerti növény, hanem olyan virág, amely a maga természetes környezetében, mezőkön, gabonaföldek szélén, réteken nőtt, pontosan ott, ahol Monet is a legtöbbször festett. A pipacs egyszerre vad és törékeny, élénk színével megragadja a szemet, de gyorsan el is virágzik, mintha csak a pillanat mulandóságát testesítené meg. Ez tökéletesen illett Monet impresszionista szemléletéhez, amely a pillanat rögzítésére, az átmeneti fényhatások megragadására törekedett. A pipacs Monet számára a szabadság, a természetesség és az elmúlás szépségének jelképe volt. A festő természet iránti rajongása nemcsak vásznain, hanem életében is megnyilvánult. Givernyben, ahol élete utolsó évtizedeit töltötte, gyönyörű kertet, élő festményt alakított ki. A kertbe tavirózsák, liliomok, íriszek, rózsák és más színpompás virágok mellett pipacsokat is ültetett. Bár a pipacs nem a kert legfőbb látványossága volt, a természetes hatás, amelyre Monet törekedett, megkívánta a vadvirágok jelenlétét is. Monet tehát nemcsak a pipacsokat szerette, hanem azt a szellemiséget is, amit ezek a virágok képviseltek: az egyszerűséget, a természetességet és a mulandó szépséget. Festményein keresztül a pipacs nem csupán egy virág lett, hanem egy érzés, egy emlék, egy hangulat. És talán éppen ez a legszebb az egészben: Monet megtanított bennünket látni a világban azt a csodát, amit ő a pipacsokban látott.
„A pipacsok minden évben megmutatják nekem, hogy a természet egyszerűsége milyen lenyűgöző és inspiráló tud lenni” – Monet szavaiban benne rejlik az a mély tisztelet és csodálat, amely áthatja alkotásait, amelyeken a legapróbb részletek is fontosak. A festményeken a pipacsmező szinte hullámzik a szélben, élénk színével olyan, mintha apró tüzek gyúlnának a természet szívében. „Szeretem a pipacsokat, mert (…) törékenyek és mégis tele élettel, pont úgy, ahogy a természet egészében is megjelenik a végtelen szépség és változatosság.” Ez a törékenység és mégis eleven dinamizmus adja meg a kép legmélyebb érzelmi töltetét. Nem csupán a pipacsokat magukat örökítette meg Monet, hanem a bennük megjelenő pillanatnyi ragyogást is: „Amikor pipacsokat festek, nem csak a virágokat akarom megragadni, hanem a pillanat lényegét, azt a különös ragyogást, amelyet a fény ad nekik.” És ez a gondolat vezérli egész impresszionista művészetét. Nem a precíz formák, hanem a fény és a szín játékának megörökítése a lényeg, amely a pipacsokat is elevenné teszi.
A festmény az 1874-es első impresszionista kiállításon szerepelt először és azonnal híressé vált, új stílus szimbóluma lett. A francia–porosz háború alatt Claude Monet Londonba menekült. 1871 decemberében visszatérve egy házat bérelt Argenteuil-ben, a Val-d’Oise egyik falujában. Szajnára nyíló kilátásával a környék lenyűgözte, szép házaival és a zöldséget termesztő földekkel, amelyeket a fővárost ellátó gazdák műveltek. Monet évekig élt itt Camille-al, aki később a felesége lett. Ő látható a Pipacsmező Argenteuil-nél című képen a fiukkal, Jeannal egy füves lejtőn. Az ég kékje alatt a felhők vándorolnak és átalakulnak, a fény pedig mozgékony. Monet színfoltjai a pillanat megragadására szolgálnak. A szabadban, gyors ecsetvonásokkal készült festményt a művész műtermében fejezte be. Három színes sík rétegződik, de ezek nem érzékeltetik a mélységet. Néhány apró részlet, mint a fák, s egy épület segít a szemnek, hogy követhesse a táj szépségét. Az alkotó nem rajzol, és nem alkalmaz félárnyékolást, ami műtermi munkát és festékrétegek halmozását igényelne. Csak a szín segítségével adja vissza a tér és a fény érzését. A kék, zöld és piros uralkodik a vásznon. Ezek a színfoltok megőrzik fényintenzitásukat, és érzékenyítik a néző szemét. Úgy tűnik, mintha a pipacsok a zöld fű hátterében lebegnének a mező fölött. Ahogyan a mű elemzői megjegyzik, a két komplementer szín, a zöld és a piros egy optikai hatást, vizuális érzést hoz létre. Monet idejében egy francia tudós, Michel-Eugène Chevreul (1786–1889) vizsgálta a színek hatását a szemünkre. Munkái, mint például A színek egyidejű kontrasztjának törvénye először az impresszionista festőkre, majd a neoimpresszionistákra, többek között Georges Seurat-ra gyakoroltak hatást. Az egyidejű kontraszt elve a fényhullámhosszhoz kapcsolódik, amely minden színre más. A szem háttere érzékeli ezeket a fénykülönbségeket, ezért a nézőnek az az érzése, hogy a színek mozognak és ragyognak. Monet ezt az elvet alkalmazva fokozza a néző szemében a fényerő és a tér tágulásának érzését.
Monet festménye békés, álomszerű tájat ábrázol, ahol a természet és az ember harmóniája szinte tapintható. Ez a mű tökéletesen tükrözi a művész fény iránti érzékenységét és a pillanatokba zárt szépség iránti rajongását. A kép középpontjában magas fa áll, amely mintha az égig érne. Alatta egy női alak sétál napernyővel, kecsesen haladva az aranybarna mezőn, miközben a háttérben más alakok is felsejlenek a virágok között. Mint Monet valamennyi festményéről, erről a képről is könyvtárnyi elemzés készült, amelyek a legapróbb részletekig rámutatnak az impresszionizmus jegyeire. A természet gazdag színei és a levegő játékossága különleges hangulatot teremt, amely egyszerre megnyugtató és inspiráló. A virágok, a fű, a fák levelei, mind-mind apró, gyors ecsetvonásokkal készültek, mégis élő, lüktető világot hoznak létre. A művész nem a részletek valósághű visszaadására törekedett, hanem az érzések, a fények és a pillanatok megragadására. Ezen a festményen is jól látható, hogyan játszik a fény a fák árnyékában, a rét színeiben vagy épp az égen úszó felhők között. A kompozíció szinte zenévé válik: nem a logikus rend számít, hanem az érzékelés ritmusa, a természet hangjai és színei, amelyek együtt lüktetnek a néző szemében és lelkében. A kép hangulata mélyen emberi: csendes, melankolikus, mégis örömteli. A sétáló alak nem csupán egy nő a mezőn, hanem maga az ember, aki elmerül a természet szépségében. A jelenet időtlen, mintha egy álom foszlánya lenne, amit a napfény tart életben. Monet festménye arra emlékeztet bennünket, hogy a legnagyobb szépségek nem a nagy dolgokban rejlenek, hanem a mindennapi pillanatokban; egy csendes séta, egy meleg délután, a természet zümmögő, halk jelenlétében. A kép nemcsak látvány, hanem érzés, gondolat és emlék egyszerre. A nézőt arra invitálja, hogy ő maga is részese legyen ennek a pillanatnak, és talán újra felfedezze a természet varázsát, amely Monet ecsetje nyomán megelevenedik.
Szemmel láthatólag három síkra tagolódik a festmény: a pipacsmezőre, a Szajna túlsó partjára és az égre. Ezek a síkok kiegyensúlyozottan oszlanak el a kép felületén, mintha Monet azt akarná érzékeltetni, hogy a világ egésze harmonikus. Akárcsak a Pipacsmező Argenteuil-nél című képén, Monet itt is sétáló családot ábrázol, feltehetően Camille-t, fiát Jeant és két barátjukat Vétheuil közelében, ahol a festő épp akkoriban telepedett le. Ez az alkotás Monet életének egyik legboldogabb időszakát örökíti meg. A színpaletta főként a háttér kékes-zöld és a pipacsok vöröses-narancs árnyalatainak kontrasztjára épül. A kép elemzői felhívják a figyelmet arra, hogy mint 1873-ban, Monet itt is Chevreul színelméletére támaszkodik, amely a komplementer színek dinamikus egyensúlyát hangsúlyozza. A két ellentétes szín egyensúlyt teremt, ugyanakkor élénk kontrasztot hoz létre. Azonban szemben az előző képpel, amelyen átlós vonalak vezetik a tekintetet a háttérben álló házak felé, a Vétheuil-ben festett kép vízszintes tagolású. Bár itt is láthatunk alakokat, akik a Szajna felé haladnak, a folyó vízszintes sávja megakadályozza a szem elmélyülését a tájban. Ez a feszültség mintha előrevetítené a boldog korszak végét, melyet Camille 1879. szeptemberi korai halála zárt le. A Pipacsmező Vétheuil mellett apró, gyorsnak tűnő ecsetvonásokkal készült. Monet ezt a technikát Eugène Boudin mellett sajátította el, aki az elsők között festett közvetlenül a szabadban, vázlatkészítés és műtermi kidolgozás nélkül. Ez a módszer közelebb hozza a festőt a természet közvetlen „benyomásaihoz”, és lehetővé teszi számára, hogy gyorsabban reagáljon a természet változékonyságára. Érdekes megfigyelés, hogy Monet nem lép tovább a végleges kompozíció felé, szándékosan megőrzi a befejezetlenség érzetét. Tudjuk azonban, hogy ez a technika korántsem volt spontán. Monet előre kidolgozta a háttérszíneket, mielőtt finom ecsetvonásokkal befedte volna őket. A Pipacsmező Vétheuil mellett három különböző ecsetkezelést mutat: az eget vastag, anyaggal teli ecsetvonásokkal festette, míg Vétheuil partját kék és zöld árnyalatok olvadékony keverékével, amely átadja helyét a pipacsok élénk, apró ecsetvonásokkal megjelenített kontrasztos előterének. Ez a tudatos különbségtétel a perspektíva megteremtését szolgálja.
