Viszonylag fiatalon, ötvenhárom éves korában, Párizsban hunyt el Tihanyi Lajos, életműve legnagyobb részét francia barátai őrizték meg és adományozták 1970-ben a Magyar Nemzeti Galériának. A hetvenes évekig műveit a magyar közönség és a művészettörténészek is jobbára fekete-fehér reprodukciókról ismerték. Nagybányai tájképei és mély emberismeretről, alapos megfigyelőképességről tanúskodó portréi a kilencvenes években újrainduló aukciós piacon egyre nagyobb sikereket értek el, de a művész munkásságának egészét átfogó életmű-kiállítás – mióta több mint fél évszázada a hagyaték hazatért – első ízben valósul meg Gergely Mariann művészettörténész kurátori munkájával. A tárlat jócskán szolgál meglepetésekkel, s értelmezési keretet is kínál Tihanyi alkotásaihoz, a látogató pedig úgy lép ki a galériából, hogy megértett egy művészt és a korszakot, amelyben a művei születtek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs mit kutatni benne szakmailag, sokkal inkább arra vonatkozó megállapítás, hogy ez a „közönségbarát” tárlat kitűnően felépített, jó arányokkal elmesélt történet jegyében halad, szerkezete alapvetően kronologikus, amelyet tematikus hangsúlyok tagolnak.
Tihanyi Lajos: Pont Saint-Michel, 1908 A hátoldalon: Ádám és Éva, 1907 körül Magángyűjtemény, Belgium, az Ernst Galéria közvetítésével
Tihanyi Lajos Budapesten, a századforduló polgári világába született bele, édesapja a Rákóczi út és Szentkirályi utca sarkán működő Balaton Kávéház tulajdonosa volt, mely a város egyik jelentős társasági és közéleti központjának, politikai viták, irodalmi eszmecserék és társasági találkozások helyszínének számított, olyan mikroközegnek, ahol a korabeli közélet, irodalom, színház és sajtó jeles szereplői mind megfordultak. Ennek a világnak a felvillantásával kezdődik a kiállítás, és rögtön szituálja is, miért tudott később Tihanyi olyan otthonosan mozogni a berlini és párizsi művészvilágban.
Kihagyhatatlan életrajzi adat személyes tragédiája. Tihanyi siketsége nem veleszületett sérülés volt, gyermekkorában, agyhártyagyulladás következtében veszítette el hallását, emiatt a hangja is eltorzult, s egész életében szájról olvasott. Mindezek ellenére négy nyelven beszélt, élénk társasági életet élt, és számtalan romantikus kapcsolata vált ismertté. Körülrajongták a nők, és ez a rajongás kölcsönösnek bizonyult.
Tihanyi Lajos: Tájkép toronyból, 1908 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Klasszikus akadémiai képzésben nem részesült, autodidaktaként alakította ki egyéni stílusát, és az őt ért hatásokat, a korszak művészeti trendjeit folyamatosan beépítette sajátos festői látásmódjába.
A Tanácsköztársaság leverése után külföldre emigrált, ahogy a korszak progresszív alkotóinak többsége. Mivel 1918-ban a Kassák-féle MA-kör kiállítótermében önálló kiállítása volt, tulajdonképpen ismert művészként hagyta el az országot. Élt Bécsben, Berlinben, Párizsban, New Yorkban, majd a harmincas években visszaköltözött a francia fővárosba, és a gyermekkori agyhártyagyulladás váratlan kiújulása után ott is hunyt el 1938-ban.
Tihanyi Lajos: Absztrakt festmény, 1927 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
A festői életmű ismertetése a korai művek bemutatásával kezdődik. Itt érthetjük meg, miként illeszkedett Tihanyi művészete a nagybányai hagyományokba – nem a természet színeit használva, inkább a természet élményét átélve –, és hogyan érhető tetten a posztimpresszionizmus hatása az életmű kezdeti szakaszában. Láthatjuk a Nyolcak tagjaként kiállított műveit és a hazai értelmiség tagjairól festett portréit, például Bölöni Györgyét, aki sokat segített neki az elindulásban, vagy Tersánszky Józsi Jenőét, aki egy életen át jó barátja volt. Az arcképfestészettel talált először magára, pontosabban saját stílusára, amelyben sokféle hatás érződik – többek között El Grecóé –, mégis egyedi. (Sajnos még mindig sok portréja lappang.) Egész életében anyagi gondokkal küzdött, képeit mégsem akarta eladni. Mielőtt elhagyta Magyarországot, Kassák – akivel ugyan emberileg nem igazán kedvelték egymást – a portréiból kiállítást rendezett, mivel felismerte Tihanyiban a nagy művészt.
Tihanyi Lajos: Absztrakt festmény, 1933 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
„Felületes kritikával hol az expresszionisták, hol a kubisták irányzatához sorozták piktúráját, holott lényegében soha egyikhez sem tartozott. Markáns, szerkezetes és architektonikus formalátása Cezanne eredményeiből indult ki, anélkül, hogy hűséges követőjévé alakult volna; pszichologizmusa Kokoschkát juttatta eszünkbe, de a kettőjük közötti különbség szembeötlőn nagyobb volt a látszólagos rokonságnál. Amíg Kokoschka vonalanalízise pillanatnyi idegállapotok megrögzítésére törekedett, Tihanyi modelljének lényeges vonásaira volt kíváncsi, s amit a portréban összefogott belőle, az konstruktív és felsőbbrendű igazság volt. Tájképei ugyancsak szigorú belső szerkezetűek, s a tárgyi valóság művészi átértékelését jelentik. Nem sokat produkált, de minden nyilvánosságra került műve nagy kultúrájú és magasba törő mesterre vall” – méltatta Tihanyit nekrológjában Kassák Lajos.
Második egysége a tárlatnak – a termek színe finoman jelzi, amikor új helyszínen, élethelyzetben, érdeklődésben járunk – Tihanyi Lajos 1920 és 1923 közti, bécsi és berlini éveit dolgozza fel. Bécsben folytatta a portrék készítését, ám rövid idő múlva Berlinbe költözött, itt készült képein már tetten érhető a frissen megismert kubizmus, konstruktivizmus és expresszionizmus hatása. Termékeny időszak ez, az életmű olyan kivételes darabjai születtek Berlinben, mint az Ethy-portré, a Munkáscsalád vagy az önarcképei. Berlinben ismerte meg Brassaït, a fotóművészt, akivel életre szóló barátságot kötött. Őt követte azután Párizsba.
Tihanyi Lajos: Kassák Lajos arcképe, 1918 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
A kiállítás ezen a ponton, a nemzetközi párhuzamok felvillantásával már vitathatatlanul rögzíti, hogy Tihanyi kvalitásos művész, aki a modernizmus, az új törekvés formálója nemcsak a magyar, hanem az európai színtéren is, hiszen az európai kánonba integrálódott szereplővé vált. Kicsit gyengíti ezt az állítást Tihanyi elfeledettsége, s az a tény – amit nem hallgat el a kurátor –, hogy sosem tudott valódi nemzetközi áttörést elérni. Az integráció törékeny, késleltetett, sokszor eleve kudarcra ítélt volt, miközben a kiállított művek minősége nem kétséges.
Tihanyi Lajos: Tristan Tzara arcképe, 1926 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Alkalmat ad a tárlat arra, hogy újra eltűnődjünk azon a kérdésen, mi hiányzik, hogy a magyar művészet határainkon túl is láthatóvá váljon. A kérdés válaszra vár, de a kiállítás erényei közé tartozik, hogy a külső nehézségeken kívül a művész belső konfliktusait is érzékelteti. Leginkább az erős portréanyagnál érhető tetten, hogy ezekben a művekben Tihanyi formai radikalizmusa és pszichológiai érzékenysége egyszerre érvényesül, ő maga mégsem ezeket tartotta a legfontosabb alkotásainak, noha belefestette saját egzisztenciális vonatkozásait, például kívülállását, vagy az identitás törékenységének felismerését. A maszkszerű arcok, a zárt tekintetek és a torzított arányok a modern individuum válságélményét sűrítik képpé. A kurátori válogatás ezzel is, akárcsak a siketség kérdésével, érzékenyen bánik.
Tihanyi Lajos: Kompozíció, 1937 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Tihanyi hallássérültségének kezelése a kiállítás egyik legérzékenyebb, ugyanakkor legnagyobb kihívást jelentő kurátori feladata. A koncepció tudatosan elutasítja a leegyszerűsítő, biografikus magyarázatokat, inkább a vizuális ritmusra, a belső szerkezetek hangsúlyozására vonatkozó utalásokkal él, ugyanakkor a látogató számára világossá válik, hogy a hallássérültség nem mellékes körülmény, hanem a képi gondolkodás egyik lehetséges forrása.
„Párizsban gyakran járt a filmklubok föld alatti hangversenytermébe. A zene úgy jutott be hozzá, hogy az előtte álló széktámlára tapasztotta két puszta tenyerét, ilyenformán fogta fel a hanghullámokat – ahogy a rezgések érzékenységét megütötték. Soha másról ilyen csodát nem hallottam. De legközvetlenebbül, természetesen, a látás hatásai érték. Mintha siketnémasága egyenesen arra képesítette volna, hogy a látott élmény elhatalmasodjék rajta. Az első pillanattól az utolsóig antiakadémiát festett, mindent a legegyszerűbbre redukált, mindenben csak a felépítés lényegét fogadta el, azt, amit egyénileg látott olyannak” – írta „a legmagányosabb példány”-ról a jó barát, Dienes Zsófia.
Lehetne tovább vizsgálni, miként alakítja át a hallás hiánya a térérzékelést, a kompozíciós logikát vagy a formai feszültségek szerveződését, ez azonban nem az életmű-kiállítás feladata.
Tihanyi Lajos: Spanyol nő, 1926 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Az emigrációs időszakban, különösen a párizsi években jól követhető Tihanyi festészetének letisztulása és konstruktívabbá válása, valamint a nemzetközi közeg hatása. A beilleszkedés mellett fel-felsejlik a marginalitás, a perifériára szorulás, a szakmai elszigeteltség is, különösen az önarcképek esetében, amelyek értelmezési kulcsot adhatnak késői műveihez. Az utolsó terem absztrakt munkái megdöbbentőek, de jól mutatják Tihanyi originális látásmódját.
Nonfiguratív festészet iránti érdeklődése új ismeretségeket és kiállítási lehetőségeket kínált számára. Amikor Budapesten apja meghalt, és a testvére vette át a Balaton Kávéház üzemeltetését, nagyobb összeghez jutott, ami lehetővé tette, hogy New Yorkba utazzon. Azonban az amerikai út sem hozta meg a remélt – anyagi és szakmai – sikert. Bár egy brooklyni múzeumban részt tudott venni csoportos kiállításon, és a filmiparban befutó Korda család is segítette anyagilag, mégsem jött el az áttörés, így 1930-ban visszatért Párizsba. Utolsó nyolc évében nonfiguratív, színes absztrakt képeket festett, amelyek most először láthatók a kiállítás zárótermében.
Tihanyi Lajos: Nagy önarckép intérieur (Ablaknál álló férfi), 1922 Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Tihanyi Lajos halála után hagyatékát franciaországi barátai, Brassaï, Jacques de la Frégonnière és Preiss Marton Ervin őrizték, majd 1970-ben Brassaï odaajándékozta a műveket a magyar államnak. Majd háromszáz műtárgy került a múzeum gyűjteményébe: nyolcvannégy festmény, százkilencven grafika, dokumentumok, tárgyak, katalógusok, levelek és archív fotók. A kiállítás utolsó egysége a hagyaték történetével ismerteti meg a látogatókat: az 1960-as évekből származó irattári anyagok bemutatásával rajzolódik ki az a bonyolult ügyintézési folyamat, amely a párizsi hagyaték hazakerüléséhez és múzeumi elhelyezéséhez vezetett.
A Magyar Nemzeti Galéria Tihanyi Lajos-kiállítása ezen a hagyatékon alapul, de számos, az elmúlt években aukciós rekordokat döntő képpel egészült ki. A tárlat gazdag anyaga stabil helyet jelöl ki Tihanyi számára a művészettörténeti kánonban, és nem utolsósorban a szélesebb közönség számára is értelmezhetővé teszi az életművet, annak nyitott, gondolkodásra ösztönző bemutatásával.
Képek: Magyar Nemzeti Galéria sajtóképek.
