Mégis: a Milói Vénusz titka nem feltétlenül hibátlan szépségében és anatómiai arányaiban rejlik. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy a Mona Lisa és a Milói Vénusz olyan esztétikai „hipertárgyak”, melyek elementáris hatást gyakorolnak kultúránkra, megszámlálhatatlan tudományos hivatkozással rendelkeznek, és extrém mennyiségű letöltést generálnak a világhálón. Elsőként Timothy Morton publikálta a fizikai hipertárgyak elméletét 2013-ban. Morton fizikai hipertárgyai olyanok, mint a Nap: elemi erővel hatnak környezetükre, és nem lehet őket megismerni, sem kontrollálni. Csakhogy az „őrült zseninek” tartott Salvador Dalí évtizedekkel Morton fellépése előtt képes volt érzékelni bizonyos objektumok „hiperségét”. Legalábbis erre következtethetünk azokból a „blaszfémiákból”, melyekkel mindenekfelett a Louvre két legnagyobb büszkeségét: a Mona Lisát és a Milói Vénuszt tüntette ki. Dalí ezúttal nem parafrázisokat alkotott belőlük, mint Bernini elefántjaiból vagy Millet képeiből, hanem nyíltan „kifigurázta” őket. Így jött létre a Bajuszos Mona Lisa és a Fiókos Milói Vénusz.
Dalí bajuszos Mona Lisa-önarcképe abban különbözik a többi hasonló „paródiától”, hogy az ő bajuszai már-már maguk is emblematikus „hipertárgyak”. A nagy katalán festő tehát egyértelműen felismerte a Mona Lisa különlegességét: azt a megmagyarázhatatlan „hiperséget”, aminek töretlen művészi hírnevét köszönheti. Ám a Fiókos Milói Vénusz nagyságrendekkel érdekesebb és értékesebb ennél, már majdnem művészi parafrázis. Mivel ekkorra már könyvtárnyi szakirodalmat regéltek össze arról, milyen tökéletesek a Milói Vénusz anatómiai arányai, például milyen tökéletesen „háromszögletű” a melle stb. – így Dalí fantáziája rögvest működésbe lépett, és elkezdte valamiféle tartalommal kitölteni ezeket a tökéletes mértani formákat. Így születtek meg a Fiókos Milói Vénusz „fiókjai”, e finom kis fricskák a szebbik nem azon képviselői felé, akik odahaza fiókjaikban szeretnek különféle ékszereket, piperecikkeket és ruhaneműket felhalmozni. Azonban Salvador Dalí szürrealizmusa sohasem olyan valószerűtlen, abszurd és „pihent agyú”, mint amilyennek első látásra tűnik. Freudi álomfejtéseken alapuló szexuális és egyéb asszociációk hatják át ezt a művészetet, Dalí módszere tehát alapvetően egzakt és analitikus. Így ezek a „fiókok” sem lehetnek mások, mint a tudattalanban rejlő titkok állandó lakhelyei. Ahogyan az eredeti antik szobortorzó is maga a megtestesült titok: csak valószínűsíteni lehet, hogy egy Alexandrosz névre hallgató szobrász készítette (korábban a jóval nevesebb Praxitelésznek tulajdonították), illetve azt is, hogy jobb kezében egy almát tartott, mégpedig a Páris királyfitól kapott almát. De mintha ez a jelentés nélküli enigmatikuság csak még tovább fokozná tökéletes testének és merengő arcának szépségét. Giorgione szinte biztosan erről a szoborról mintázta az Alvó Vénuszt.
A Fiókos Milói Vénusz polgárpukkasztóan freudista üzenete valószínűleg célba talált, bár valódi művészi lényegét – a hiperséget – Dalí kortársai aligha érthették meg. Ám hosszú élete vége felé – de még alkot ereje teljében – Dalí visszatért ehhez a klasszikus motívumhoz, és megfestette egyik legcsodálatosabb képét: a Hallucinogén Torreádort. Nagyméretű és rendkívül komplex képről van szó, melyen a spanyol (és katalán) kultúrkör akkor még szerves részét képező bikaviadal motívumai keverednek látszólag véletlenszerű asszociációk révén a klasszikus antik kultúrával. Közös motívum a hatalmas aréna, amely egyaránt lehet római amfiteátrum és spanyol (katalán) küzdőtér is. Szintén közös motívumsornak tekinthető a képet átható átváltozások végtelen láncolata, melyek a nagy latin költő, Ovidius Átváltozások című vaskos versciklusára asszociálnak, arra a könyvre, amely már a reneszánsz festészetben is alapmű volt, s amelynek kortárs kiadását Picasso-grafikák díszítették. Az egyik legszebb átváltozást 7 óra magasságában látjuk, ahol a bika levágott feje alakul át hatalmas kősziklává. A kép jobb alsó sarkában (5 óránál) Dalí gyermekkori alteregóját is felfedezhetjük. Aranyos gyerkőc, ám árnyéka fallikus képpé alakul át, ami a serdülőkorba való átlépést jelképezi. Az egész festmény a spanyol zászló (és a vérontás) vöröses-sárgás árnyalataiban úszik. Rendkívül figyelemre méltóak a bika szarvánál szétrobbanó színes pettyek: a pointillizmus visszhangjai és a későbbi pixel alapú számítógépes animációk előképei. Miközben a végtelenség érzetét keltő fekete pixelpontok szárnyakat növesztenek és legyekké változnak át, amelyek minden bizonnyal a látás mozaikszerűségét és a pillanat elsuhanását jelzik.
Nem feltétlenül „pszichedelikus” festmény a Hallucinogén Torreádor. Inkább azt a nagyon is realisztikus pillanatot ragadja meg, amikor a matadort felöklelik a bikaszarvak, és halála előtt mozifilmszerűen peregnek le az emlékei, így Federico García Lorca leghíresebb halottsirató énekével mutat közeli rokonságot, akinek barátsága rendkívül fontos fejezet volt Salvador Dalí életében. Személyes emlékek és az azokhoz fűződő asszociációk logikus láncolatai alkotják tehát e remekmű textúráját, melyek közül kiemelkedik a Fiókos Milói Vénusz mint legfontosabb láncszem. A fokozatosan felénk forduló Fiókos Milói Vénusz teste ugyanis saját arcává alakul át (és duplikálódik!) Salvador Dalí képzeletében. Megbecsülni is lehetetlen, hány millióan látták és tanulmányozták a Milói Vénuszt mint hipertárgyat az elmúlt kétezer évben. Mégis: Salvador Dalí szeme volt minden jel szerint az egyetlen szempár, amely képes volt belelátni e márványszobor agyondicsért testébe annak saját arcát. Páratlan formai felfedezés, amely feltárja előttünk a Milói Vénusz „hiperségének” újabb titkát.
