A Parade születése kapcsán azonnal a folytonosságot emeli ki: nem „újrakezdésről”, inkább a korábbi kísérletek letisztulásáról beszél. „Nem vagyok az a típus, aki fegyelmezetten mindent kontrollálni akar a vásznon. Sokáig nem is tudtam uralni a festői temperamentumomat: rendszeresen elmentem más irányokba, mert szeretek kísérletezni, újdonságokat feltérképezni.” Mostanra azonban minden összeállt. „A régi munkáimhoz képest letisztultabb lett a gondolkodásom, a rétegek vékonyabbak és precízebbek, több a transzparencia. A Parade képei így a flat painting hagyományába illeszkednek, plakátszerű hatást keltenek, ugyanakkor a korábbi gesztusok is jelen vannak – ennek örülök. Még mindig van bennük némi kaotikusság, de most már a helyükre kerültek a dolgok.”

 

Az új képek kiindulópontja banális, mégis meghatározó felismerés: a közösségi médiában többnyire a legfényesebb pillanatok látszanak. Hófehér mosolyok között scrollolunk, az instán mindenki „happy, üde és friss”. „Van ennek egyféle karneváli hangulata: minden nagyon színes, vidám, túlcsordult” – mondja. „Aktuálisnak éreztem globálisan és a Pride kapcsán is. Innen nőtt ki a nagyobb fragmentáltság: a korábbi, zártabb formákat egymásnak ütköztettem; bugyorszerű képződményekkel és bábuszerű, élettelen mosolyokkal akartam leírni ezt az állapotot. Ezeket a tervezés során sokszorosítottam, megfordítottam, olykor totemszerű alakzatokat építettem belőlük.”

 

Németh Dávid mostani képei a bahtyini groteszk fogalmának jegyében is olvashatók: a karneváli feloldás, a hierarchiák felforgatása, a határok (szép–csúnya, komoly–nevetséges) ideiglenes megszűnése jellemzi ezeket a kompozíciókat is, ahol a testek, portrék sosem zárt szobrok, hanem nyitottak és átjárhatók, olyan fluid alakzatok, amelyek organikusan és autentikusan kapcsolódnak a környezetükhöz.
A groteszk test túlnő, burjánzik, terjed és töredezik, mert nem az esztétikai ideált, hanem a változás és megújulás materiális logikáját teszi láthatóvá. A karnevál tehát nem téma, hanem üzemmód: az átmenetiség, az ambivalencia és a túlzás – ez itatja át a Parade képeit.

 

Miközben a sorozat a világ kifordultságára és a határok feloldódására emlékeztet – ennyiben társadalomkritikus –, tagadhatatlanul szatirikus, sőt humoros is. A játékosság vagy könnyedség azonban nem puszta poén, hanem a festői gondolkodás része. „Izgat, hogy mitől lesz valami szatirikus, és hol kezdődik a groteszk. Nem akarok groteszk festő lenni, de a képeken valóban vannak groteszk jegyek – ezek jól illenek a karneváli, »parádés« hangulathoz. Rájöttem, hogy színekkel is lehet könnyíteni: finom eltolásokkal vidámabbá, néha akár nevetségessé tenni valamit – anélkül, hogy giccsbe csúszna.”

A Parade épp ezt a billegést tartja játékban: a mosoly és a vicsor határát, ahol a könnyedség nem felszínesség, hanem tudatos arányérzék – a „feloldó” nevetés és a „szúró” felismerés finom egyensúlya.

 

A flat paintinghez való kapcsolódás sem trendkövetés, hanem eszköz: „Megszerettem az airbrushsal való fújást; a szemcsés, ‘atomizált’ részletek, az inverz foltok, a koptatott felületek a poszterlogikát követik. Néha úgy néz ki, mintha leszakadt hirdetés látszana a képen, máshol pedig izgalmas áttűnéseket lehet vele létrehozni.” Az airbrush légiessé teszi a festőművész formáit, miközben megőrzi azok fluiditását, képlékenységét is. „Mindig is vonzottak a fluid formák” – vallja be. Gyerekkori élményekből is táplálkozik ez az érzékenység: pszichedelikus rajzfilmek, mint például a Dumbó álomjelenetei, kaleidoszkópszerű ismétlődések, vízben szétúszó, sokszorozódó alakzatok. Ezek a képi emlékek ma is átszűrődnek a vásznon: a Parade formái nem éles kontúrokban záródnak, inkább összefolynak, átcsúsznak egymásba, mintha az identitás határai is puhábbak lennének. A fluiditás itt a töredezettség finomabb változata, így arról is mesélnek, hogy a világunk egyre bizonytalanabbá válik, mi pedig fragmentáltabbak leszünk, és a részekből próbáljuk összerakni magunkat. „Olyan, mintha életünk szkennelt változatai lennénk.”

 

Bár fragmentáltabbak a felületek, a kompozíciókban erősebben kirajzolódnak az arcok – még akkor is, ha egyes érzékszervek hiányoznak vagy megtöbbszörözve, torzítva jelennek meg. A festményeket a kollázsszerű építkezés teszi még izgalmasabbá, Ternai Júlia fogalmazta meg egyszer, hogy Németh Dávid művei a színfoltok küzdelmét, csatáját és eggyé válását ábrázolják. „Egymást kitakaró, elnyomó, leuraló foltok csatája figyelhető meg, az elszakadás vagy beleolvadás kompromisszumaként.” Vizuális pankráció ez, ami nyilvánvaló maszkulin jelleggel bír. És bár a korábbi képeken ez még intenzívebben jelen volt, a Parade képeiről sem tűnt el.

 

Ismétlésből, tükrözésből, kivágásból, átfedésből, foltszerűségből születik meg a kohézió, a művész vázlatokat is készít hozzájuk, az alkotás fizikai kollázsból indul: kézzel vágott formák, ragasztott sablonok, rajzok; ezeket olykor beszkenneli, de gyakran csak a vásznon, a folyamat közben alakít rajtuk. „Próbáltam régen digitálisan torzítani, ma már inkább manuálisan csinálom – organikusabb” – fogalmaz. A tudatos szerkesztés és a kontrollált véletlen így egyensúlyba kerül: a képek precízen megkomponáltak, de nem kimértek a kollázs logikája élő folyamatként marad jelen.

 

Korábban hatalmas műterem állt rendelkezésére, most a Skurc Belvárosba költözésével a lépték és a munkamódszer is változott. „Meg kellett tanulnom a türelmet – mondja. – Régen azt hittem, egy festmény egyetlen nap alatt elkészül. Most több a terv, vékonyabbak a rétegek, és jobban kitalálom a kompozíciót.” A tervezettség azonban nem öli meg a spontaneitást: az alkotás során továbbra is élő a párbeszéd az alkotó és a kép között, ez pedig ritmust és életet ad a felületnek.

 

Szeretem ezekben a képekben azt is, hogy a korábbi neonharsányság is egy kicsit megszelídült: a rikító tónusok mellé testszínek, földszínek és pasztelles árnyalatok érkeztek, finom átmenetekkel. „Elkezdtem realisztikusabb irányba menni” – ami azért is izgalmas, mert míg korábban a klasszikus festészeti technikákat és az expresszivitást vegyítette a digitalitást idéző formákkal és színekkel, addig most a portréfestészet hagyományos műfaját írja át popkulturális, progresszív logikával. Az akril képernyőt idéző fénye illeszkedik a sorozat digitális látványélményéhez, miközben engedi a többtucatnyi vékony réteget és a fújást – a hatás mégis lapos érzetet kelt. „A klasszikus portréhagyományhoz szeretnék viszonyulni, de kortárs módon” – mondja. Így lesznek ezek a művek intenzívek és sűrűek, mégis könnyen befogadhatók: vállalják a világ túlcsorduló, gejl vizuális zaját, de kontroll alatt tartják. Németh Dávid a giccs peremén egyensúlyoz, anélkül, hogy átbillenne – a disszonancia jó helyen szúr, nem rombol, hanem élesít. A rikító iránti vonzalomnak megvan a személyes eredettörténete is: „Berlinben láttam először olyan kiállítást, amely már szinte gusztustalanul színes volt – nagyon megfogott a túlzás energiája. Azóta is felhasználom a giccset, de visszafogom; érdekel az a pont, ahol majdnem átbillen, de mégsem.”

Túlzás és fegyelem egyensúlyba kerül a Parade-ben.

 

„A tudat jobban jelen van a tervezésben, de a vásznon hagyok teret a spontán elcsúszásoknak.” A néző számára így az össze nem illő elemekből mégis harmonikus rend szerveződik. „A zenében is a disszonancia érdekel: egy jó helyre tett hamis hang libabőrt csinál. A festészetben is szeretek ezzel játszani, mert kizökkent és gondolkodásra kényszerít.”

A következő időszakban a színtiszta alkotáson lesz a fókusz: Németh Dávid Monacóban tölt majd néhány hónapot, ahol ezt a sorozatot szeretné folytatni, amelyekből jövőre össze is áll az újabb kiállításnyi anyag.

 

 

Képek: Bíró Dávid, Horizont Galéria és a művész archívumából, engedélyével.