Új sorozata kapcsán vall a művész arról is, képeinek feszültségét miként teremti meg a rend és az ösztönösség közötti játék. Értelem és érzelem kerül szembe egymással minden egyes vásznon, a gesztusok olykor vadul csapnak össze, máskor mederbe terelve futnak a kép széléig, olykor sűrűn kavarognak egymásba, máskor letisztult, nyugodt formát öltve haladnak. 

Túllépni sztereotip narratívákon és friss perspektívát kínálni a környezetünkről, a társadalomról és az emlékezetről – ezt a feladatot vállalja magára a rijádi Saud Arabia Museum of Contemporary Art (SAMOCA) Art of the Kingdom (A királyság művészete) című kiállítása.

Pakosz Anna alkotói hangja nagy átalakuláson ment keresztül az elmúlt néhány évben: a kötött, figurális kompozíciók kezdetben a női közösségeket összetartó erőről, a sisterhood témájáról szóltak, aztán a művek struktúrája egyre inkább fellazult, a narratíva pedig perszonálissá vált, egy ideje azonban már a szabad képalkotás mentén születnek az expresszív és performatív művek.

Épp randiztam egy lánnyal, aki aznap is átjött a műterembe, beszélgetés közben pedig elkezdett papírhajókat hajtogatni. Ez adta a kép ötletét, majd realizáltam, hogy az angolban a párkapcsolat (relationship) és a hajó (ship) szavak részlegesen egyeznek.

Édes és életteli világba repíti a nézőt Makai Mira Don’t Forget to Look at the Stars kiállítása, amelyben az érzékien burjánzó formák fluid módon kavarognak egymásba. Lágyan elringatnak, olyannyira, hogy kicsit aggódunk is attól, hogy teljesen magukba szippantanak ezek a telített világok.

Pályája kezdete óta indigó- és grafitképeket készít: az egymásra rajzolt képek egészen sajátos és jól felismerhető esztétikáját hozza létre, amelyen keresztül korunk kép- és információáradatára is reflektál. Korábban személyes élettörténetének fontos motívumait járta körül, most univerzális narratívából indult ki.

New Function címmel a Miskolci Galéria tárlata a Magyar Nemzeti Bank kortárs képzőművészeti gyűjteményéből válogatva reflektál arra a folyamatra, amelynek során az új és régi ipari eljárások, eszközök, illetve anyagok beépülnek a művészetbe, kiegészítve a klasszikus hagyományokat.

Személyes élethelyzetemet feldolgozandó tavaly indítottam el azt a projektemet, amely a terhesség, a szülés és a születés, s az anyává válás témáit járja körül különböző médiumokon keresztül. E sorozat része a Waiting I. című festmény is.

Cseppfészek című képem a Pécsett rendezett Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg című kiállításra készült, ahol Keserü Ilonával közösen állíthattam ki. Ez a munkám a saját magunkban való otthonosság metaforájaként olvasható, ugyanakkor a befelé figyelés, a saját mélyebb rétegeink felfedezésének vágyáról is szól.

Azt tapasztalom, hogy eddig külön kezelt sorozataim lassan kezdenek összefolyni: a The cleaner I. képem például egyszerre illeszkedik a munkásréteggel foglalkozó és a klímaszorongásra reflektáló sorozatomba, és ahogyan a korábbi képeimnél már megszokhattuk, ez is kollázsból született.

Szobraim központi eleme mindig az emberi test, amely sohasem magát a konkrét embert jelenti: az emberi kultúrának lenyomata az alak, amely gyakran művészettörténeti referenciát is hordoz. Ez a figura számomra metafora, kapocs a high-tech technológia és a természet között.

Két hónapot töltöttem Londonban, rengeteg galériában és múzeumban megfordultam, igen sok inspirációt gyűjtöttem. Több X alakú kompozíciót is láttam, ezek nagyon megihlettek, így még kint csináltam egy kis vázlatot, egyszerű kis rajzot, s tudtam, hogy hazaérve ezt felhasználva fogok készíteni egy ilyen alakú szobrot.