Ádám képe három darabból álló sorozat része, amelyeket a viennacontemporaryn a Horizont Galéria standján állították ki. A kompozíción a Mathieu Kassovitz rendezte 1995-ös La Haine (A gyűlölet) című film leghíresebb jelenete látható, az, amikor a főszereplő Vinz saját magának beszél a tükörbe, s úgy tűnik, mintha kötekedne valakivel.

 

Az appropriált motívum egyszerre szól az erőfitogtatásról, az agresszióról és a képmutatásról. A képek egymásra halmozása is erőszakos gesztusnak tekinthető, hiszen az egymásra rajzolás során a hordozó felülete is sérül. Szeretek ezzel is játszani, addig rajzolni, vagy erőltetni valamit, amíg az melyebb nyomot nem hagy. Ez sokszor nem tudatos, de utólag mindig érdekes felismerés.

Már korábban is foglalkoztatott a maszkulinitás és az ahhoz társított sztereotípiák, mint például az agresszió. Ez a jelenet segített, hogy univerzálisabb szemszögből még inkább el tudjak mélyedni ebben a témában. Korábban a közvetlen környezetemben fellelhető motívumokat használtam a képalkotáshoz, most azonban úgy éreztem, szeretnék ebből kicsit kizoomolni, hiszen erről a témáról sok alkotó már más módon megfogalmazott olyan dolgokat, amelyek inspirálóan hathatnak rám.

 

Kiindulási alapom tehát egy félperces filmjelenet volt, amelynek utolsó huszonkét képkockáját rajzoltam egymásra, azokat, amelyekben a legizgalmasabb, legváltozatosabb mozdulatok történnek. Ezekről először egyesével tanulmányrajzokat készítettem, majd egymásra rajzolva őket, hoztam létre a kompozíciót, amely illeszkedik a munkáimra jellemző vizualitáshoz, ugyanakkor az előző művekhez képest telítettebb, sűrűbben rétegzett.

Már régóta meghatározza képalkotási gyakorlatomat a képek egymásra rajzolásának gesztusa, ugyanakkor e sorozat esetében mégis más szemszögből alkalmazom. A korábbiakhoz képest koncentráltabb és dúsabb műveket akartam létrehozni, olyanokat, amelyek még nehezebben olvashatók, vagy amelyek esetében még nehezebben visszafejthető a figurális eredet. Ez amellett, hogy izgalmas játék, van egyfajta konceptuális töltete is, hiszen reflektál arra, hogy a képdömping korában, amikor folyamatosan rengeteg információ ömlik ránk, nagyon nehézzé vált az eligazodás. Ez a rétegződés utal arra is, ahogyan az emlékeink vagy a különböző idősíkok egymásba érnek, átfedik egymást, arra, ahogyan az újabb élmények át- meg átírják  korábbi benyomásainkat vagy berögződéseinket.

 

Ezzel a sorozattal a mozgókép és az állókép közötti viszonyt is igyekeztem megvizsgálni, azt, hogy mi történik az időben feltáruló, egymás melletti képek sorából, ha azokat vertikálisan rétegzem. Sűrű, absztrakt kompozíció született, amely egyszerre szól a mozgókép megfagyasztásáról, ugyanakkor mégis őrzi annak lendületét és dinamikáját. A mozgókép állóképek sokasága, a mozgás tulajdonképpen az agyunkban születik meg. Ez a munka kísérletet tesz arra, hogy az elménkben lezajló folyamatokat rögzítse a kép síkján: olyan, mintha a huszonkét másodpercet egyazon pillanatban látnánk.

 

Ezen a ponton válik világossá, hogy számomra a képalkotás igénye egyfelől a látott világ megértését célozza, ugyanakkor a látás természetét is vizsgálja, azt, hogy miként észleljük a körülöttünk létező valóságot. Azért rajzolok meg valamit, hogy közelebb kerüljek hozzá, hogy jobban megértsem, amikor pedig ezeket a képeket egymásra halmozom, akkor a külön-külön értelmezhető minták összeállnak, szervesülnek egymással, így az információ folyamatos halmozásával a megörökített ismeretanyag bonyolódik.

 

Az eredetileg megértés céljából ábrázolt képek egymást folyamatosan felülírva próbálnak érvényt szerezni önmaguknak, ami szintén egyfajta harc, hiszen az egyes rétegek pedig a saját jogukon próbálnak érvényt szerezni. Ez adja a kompozíció játékát, és ennek fényében értjük meg a befogadást is: mert lehet bármilyen kusza vagy absztrakt az adott mű, a néző tekintete mindig keresi a narratívát, és próbálja figurálisan értelmezni a művet, jelen esetben pedig felfejteni az egyes rétegeket.

Széll Ádám, 22 portraits of Vinz, 2024, indigó, vászon, 30x40 cm.

 

Számomra ez a képalkotási gyakorlat azért is izgalmas, mert alkotóként magam sem látom, mi lesz a végső kép, amely megszületik: ismerem a folyamatot, tudom, hogy hány réteg fog egymásra épülni, ugyanakkor a végeredmény számomra is meglepetés.