Szürreális univerzumok elevenednek meg a tárlaton, amelyek hívogatók, ám viszolygást is szülnek a nézőben. A lágy alakzatok olykor teljesen absztrakt formáknak hatnak, máskor azonban szörnyszerű, groteszk figurákat vélünk felfedezni bennük, amelyek bájos színeik ellenére félelmet is kelthetnek vagy a veszély érzetét ébreszthetik fel a nézőben.

 

Egyszerre vonzó ez az érzékien növekedő, puhán formálódó és a gyermeki fantázia gazdagságát megidéző világ, ugyanakkor a szokatlanul és megfoghatatlanul örvénylő motívumok, a bomlást és rothadást is megidéző, olykor amorf formák, s a zsigeri hatásokat közvetítő, erősen haptikus felületek azonban taszítanak is.

 

Gyönyört ébresztenek ezek a művek, vágyat keltenek, a csipkés szélek, a kidudorodó részek mégis folytonosan emlékeztetik a nézőt a biológiai működésekre, a testi funkciókra, így bár erotizáló hatást keltenek, vegetális vagy animális jellegük folytán az emésztéssel, inkubációval, metamorfózissal, valamint a fekélyességgel kapcsolatos biológiai folyamatokra is utalnak. Ebben az értelemben illik rájuk a bahtyini értelemben vett groteszk fogalma: „A groteszk, amelyben távoli dolgok kerülnek egymás mellé, összeférhetetlen elemek kapcsolódnak együvé, fejtetőre állnak a megszokott elképzelések, ugyanaz a művészetben, mint a paradox a logikában.” Makai Mira most látható anyaga is „az életet abban az ellentmondásos, Janus-arcú teljességében fejezi ki, amely a tagadást és megsemmisülést (…) szintén mint szükségszerű, az igenléstől, az új jobb születéstől elválaszt”.

 

Az objektek és a térbe helyezett szobrok felszámolják a határokat, ettől válnak felszabadítóvá, hiszen nincs bennük semmiféle végesség, az ellentétesnek gondolt minőségek, mint például a növekedés vagy a bomlás, a burjánzás vagy a rothadás egymás mellé kerülnek, a befogadó észlelése során ezek a minőségek egyszerre aktiválódnak, éppen ettől lesznek annyira felszabadítóak ezek a művek, mivel az „az élethez való játékos viszonyról” is szólnak, arról, hogy minden viszonylagos, semmi sem örök, minden folytonosan változik, alakul, formálódik. A vattacukorszerű idillben lebegés és a minden felemésztésének gesztusa egyszerre érvényesül.

 

Ezeknek a műveknek van egyfajta Wunderkammer jellege is, olyan érzésünk van, mintha az alkotó mindenféle izgalmas tárgyat, lényt, növényt halmozna a kompozícióba, amelyek furcsák, különlegesek, szokatlanok, összességükben mégis harmóniát hoznak létre. Kincseknek látszanak, fényes felületük ékszerszerűvé teszik őket, miközben a befogadóban felidézi azokat a gyermekkori pillanatokat, amelyek a gyűjtögetéshez, a tárgyak birtoklásához kapcsolódtak. Ilyen szempontból a munkák a varázsláshoz, a mágiához kötődnek, élettel töltik meg a szürke hétköznapokat, a befogadóban pedig olyan emlékeket aktiválnak, olyan érzelmeket hoznak elő, amelyek kirángatják a statikus pozícióból vagy a rutinszerű megélésekből.

 

Érdekessé teszi a munkákat a különféle minőségek ütköztetése is: a térben két olyan objekt is szerepel, amelyek a kerámia és a tufting technika ötvözésével jöttek létre. A hideg és meleg, a puha és a rideg, fényes és tompa érzetek egymás mellé helyezése folyamatosan izgalmat szül a befogadóban, érzéki és erősen taktilis művek ezek, amelyek erős vágyat ébresztenek a nézőben az érintésre: vissza kell fogni magunkat, hogy ne kezdjük el simogatni ezeket a műtárgyakat.

 

A fali objekteket nagyméretű, modulárisan építkező, amorf szobrok egészítik ki, amelyek szintén kifejezetten erre a kiállításra készültek. Ezekben is jelen van a sokféle minőség: puha szőnyegen álló, szörnyszerű lényeknek látjuk őket, akik amorfan szétfolynak, kontúrjaik sem szilárdak vagy konkrétak, ez a fajta képlékenység pedig szintén a testiséget és a testszerűséget emeli a befogadásba, zsigeri érzeteink támadnak, ugyanakkor olyan nem emberi létformákra asszociálunk, mint a korallok vagy a polipok.

 

Makai Mira belakja az érzékek világát, a szobrok a nyelv előtti állapotot idézik meg, amikor még a törődés és a világban való létezés a tapintáson és a látáson keresztül zajlott. Közös térben lenni ezekkel az emberléptékű szobrokkal azt is jelenti, hogy elmosódnak a saját határaink, mi magunk is szerves részeivé válunk ennek a térnek, fluidálunk az emberi és nem emberi, a szerves és szervetlen között, a valós és a szürreális határán. Érzékeljük e világ valószerűtlenségét, miközben a művek képesek kiszakítani minket a hétköznapi realitásból, arra ösztönöznek, hogy elforduljunk a valóságtól, és örömet leljünk azokban a buborékokban, amelyek egészen eltérő szabályrendszerek szerint működnek. A cím – Don’t Forget to Look at the Stars/Ne feledj el a csillagokra nézni – is ezt a gondolatot erősíti: felszólításként értelmezhetjük, ami tulajdonképpen azt mondja, hogy merjünk elszakadni a földtől, a bejárt utaktól, és hagyjuk, hogy az álmodozás sodorjon minket új világok, meg nem tapasztalt univerzumok felé.

 

Makai Mira Don’t Forget to Look at the Stars című kiállítása február 28-ig tekinthető meg az Einspach & Czapolai Fine Art galériában (1054 Budapest, Hold utca 12.).