Úgy éreztem, hogy minden egyes mondatát le kell jegyeznem, és majd otthon neki kell ülnöm, hogy abból kibontsam azt a hatalmas értelmet, ami benne sűrűsödött abban az egyetlen gondolatban.

Arra már nem emlékszem pontosan, mikor került a kezembe a Művészet ​és média találkozása a boncasztalon kötete, de sokáig a bibliámként kezeltem. 2012-ben írtam neki először, elkértem az egyik konferenciaszövegét: „Kedves Kollégina, igazán köszönöm, hogy jelentkezett, de a szöveggel még bíbelődöm, finoman szólva nem nyomdakész, s addig nem adnám ki a kezemből.” Ebben az e-mailben hívott, menjek be hozzá valamikor, meséljem el, mi történt még a konferencia második részében, mert neki el kellett mennie.

Attól kezdve számontartott, mégis óriási meglepetés volt, amikor egyszer megállt mellettem a folyosón, és tudtomra adta, hogy szereti, amiket írok a prae.hu-ra. A szavam is elakadt. Olvassa, amit írok, ráadásul még jókat is gondol róla?

Mindig lelkes visszajelzéseket kaptam tőle, egyszer még azt is mondta: „bár úgy írnék, mint maga.” Akkor persze kinevettem. Egyetlen alkalommal dorgált meg, amikor Puzsér Róbert ELTE-s szerepléséről írtam beszámolót:

 

Kedves Katica, ha megengedi P. R.-el kapcsolatos cikkével (…) Csak azért említem, mert ez a típus abból él, hogy egy olyan felkészült újságíró, esszéista, mint maga: komolyan vette. De nem pazarolnék erre több szót. Inkább a szakdolgozatával foglalkozzunk.

Barátsággal

 

Természetes volt, hogy hozzá írom a mesterdiplomámat, mert éreztem, hogy ő az, aki érteni fog, és hogy együtt találunk majd egy olyan témát, amelynek van aktualitása, és kellően provokatív ahhoz, hogy emlékezetes zárása legyen az esztétika MA-nak. Így is lett: arról írtam, „milyen gáz”, hogy nincs párbeszéd a művészeti szakma szereplői között (ma már jobb a helyzet, persze, de még mindig nem rózsás). Most olvasom újra, amiket abból az időszakból leveleztünk, és mély hálával gondolok vissza arra, hogy György Péter volt az, aki ebben az időben elkezdte szépen és csendben építeni a networkömet azzal, hogy olyan szakemberekhez küldött el interjúzni, mint Martos Gábor, Vékony Délia, Frazon Zsófia vagy éppen Bencsik Barnabás. Bedobott a mély vízbe akkor, de bízott bennem, vezette is a kezem úgy, hogy soha nem strigulázta ezeket. Sőt: elképesztően lelkessé tett, dicsért és motivált. Most olvasom ezeket az e-maileket, némelyiken elmosolyodom, kicsit sírok is. „Katica, nem sürget, vagyis nyugodtan sürgethet, és nem vacakolok, hanem bizony, ilyen az életem, hogy nehéz az időmmel.

ezt a tempót nem bírom:)

Csodálatos volt a támogatása a védéskor is, teljes mellszélességgel ott állt mögöttem, én védtem a szövegem, ő meg engem. Aztán elmentünk kávézni a Csendesbe, mondta, hogy ki kellene adni a szakdogát könyvbe, majd segít. Végül aztán ez kevésbé fontossá vált a minden más mellett, viszont ez a mondat is megbizsergett bennem valamit. Talán innentől akartam, hogy egyszer majd legyen egy könyv, amit én írok meg. Lett is.

Az egyetem után néhány megnyitón összefutottunk, de már annak is hosszú ideje. Rossz is most írni ezt a szöveget, tudva, hogy már nem is lesz több ilyen. Pedig olyan jó lenne, ha még egyszer legalább megdicsérné valamelyik írásomat.

 

Nyitókép: MTI/ Soós Lajos