Egyszerre múltbeliek, jelenvalók, ugyanakkor futurisztikusak, ez adja idegenszerűségüket. Tériségük is bizonytalan, hiszen ezek a gyengéd, gömbölyű formák a közeledésünkre megmozdulnak, finoman fluidálnak, majd szép lassan körülölelik, beburkolják, magukévá teszik a statikus és konstruktív, maszkulin jellegű, mégis szerves posztamenseket.

 

Az üveglények finoman hozzásimulnak a kemény felületekhez, kapcsolódásuk érzéki, már-már erotikusnak mondható, azonban bennünk, nézőkben mégis ellentmondásos érzetek aktiválódnak. Soltész Melinda a végletekig feszíti az ellentétpárokat – mint például organikus–mértani, hideg–meleg, fényes–matt –, így szobrai egyszerre ébresztenek vágyat és szülnek fenyegetettséget. Az egyik pillanatban úgy tűnik, hogy az organikus üvegformák lágyságukkal védelmezik és körülölelik a statikus elemeket, a következőben azonban azt érezzük, mintha a hideg, idegenszerű lények invazív módon bekebeleznék a szilárd elemeket. A folyamatos meglepettség állapotában vagyunk, nem véletlen, hiszen nem tudjuk pontosan, hogy a szituáció, amit látunk, oltalmazó vagy éppen pusztító.

 

Persze nem bírunk magunkkal, így közelebb lépünk ezekhez a teremtményekhez, jobban meg akarjuk ismerni őket, azonban minél kisebb lesz a távolság köztük és köztem, annál szorongatóbbá válik a helyzet. Ugyanis én ezeket a magukba burkolózó, saját érzésvilággal rendelkező kreatúrákat akarom felfedezni, ők azonban nem önmagukat, hanem engem és az aktuális környezetemet láttatják. Az optikai minőségű kristályüveg belső ezüstfoncsorozása tükröződő felületeket hoz létre, így e művek magukba záródnak, közben pedig zavarba hoznak, hiszen rákényszerítenek arra, hogy saját magamról kezdjek el gondolkodni, és arról a torz és deformált világról, amelyről hirtelen nem is tudom pontosan eldönteni, hogy most ez kint vagy bent van, hogy valóság-e egyáltalán vagy, ami a legfélelmetesebb: lehet, hogy ez a groteszk, szétfolyó, tükröződő univerzum az én belső világom, ahol cseppfolyóssá válnak a dolgok, eltűnnek a konkrét határok, és, ahol sosem lehet tudni, hogy épp hányszor jelenek meg.

 

Ezek az üveglények, mivel torzító tükörként viselkedő felületük állandó párbeszédben van környezetükkel és velünk, nézőkkel, folytonosan alakulnak, mert a fény, a mozgás és az ember pozíciója minduntalan újraírja a mű pillanatnyi állapotát. Soltész Melinda tárgyai tehát nem zárt objektumként, hanem aktív környezeti elemként működnek, így ráébresztenek a világ folytonos változására is, arra, hogy nincs állandóság, stabilitás, hogy minden fluid és ingatag, tétova és változékony. Ez elsőre tűnhet félelmetesnek, azonban, ha elég ideig nézzük megsokszorozott, lebegő alakunkat a felületen, akkor rájövünk, hogy a változás tulajdonképpen lehetőség, mivel kitágítja a határainkat és megszünteti a korlátainkat, így a szabadság ígéretét hordozza magában.

 

Magad is örök változás vagy, mondta a hioszi Tatiosz, én meg rögtön mögé teszem a Frank Herbert-idézetet is, amely így szól: Azáltal alakulunk, hogy ellenállunk a nyomásoknak, vagy éppen, hogy nem. Nyomások és formálódás – ez az élet. Soltész Melinda üveglényei erről is szólnak, a rezilienciáról, rugalmas adaptálódási képességünkről, ami lehetővé teszi, hogy az élet kihívásai, nehézségei folytonosan formáljanak, árnyaljanak minket, így idővel mi magunk is egyre összetettebbé, komplexebbé válunk. E ponton már az ember és az agyag közös jellemzői tételeződnek: az átalakulási képesség, a törékenységben rejlő erő, az ellenállóképesség, valamint az alkalmazkodásra és a folyamatos fejlődésre való hajlam nemcsak ránk, de Soltész Melinda anyagára, az üvegre is igaz.

 

Az üveg a művész keze alatt szabadon formálódik, az alkotó hagyja élni, lélegezni a matériát, így a létrehozás aktusa is nőies, hiszen nem felülről irányított vagy előre eldöntött és kontrollált, hanem kiszámíthatatlan és meglepetésszerű sodródás, maga a flow, amelyben az alkotó és az anyag együttműködéséből születik meg a végeredmény.

 

És akkor lépjünk megint egy kicsit hátrébb a tárgyaktól, fókuszáljunk újra a sima üveg és a rozsdás oszlop kapcsolatára. Az szöveg elején az üveglény ölelő vagy épp felzabáló tulajdonságaira irányítottam a figyelmet, most, a végén, azonban érdemes megfigyelni a két tárgy között létrejövő érintés finomságát, ami lényegében az üveglény alkalmazkodási képessége folytán tud létrejönni. Ő a reziliens, aki türelemmel, elfogadással és rugalmassággal alkalmazkodik a maszkulin, olykor már fallikus érzeteket keltő, mégis nagyon poétikus posztamensekhez, amelyek szilárdságukkal és változatlanságukkal erőt képviselnek.

 
 

Így hordoz magában fontos tanulságot ez a kiállítás: a cím a békét hirdeti, a kiállított művek pedig az együttműködés fontosságára irányítják a figyelmet. Arra, hogy a túlélés záloga a kapcsolódás, mert ha nincs támasz, akkor összetörünk, ha pedig nem alkalmazkodunk, akkor magunkra maradunk.

 

Képek: A K.A.S. Galéria jóvoltából.

 

Soltész Melinda MAKE GLASS NOT WAR! című kiállítása június 13-ig látható a K.A.S. Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 9.).