Egyre inkább egy szabad, minden kötöttségektől mentes alkotói folyamat során alakulnak a képeim, az említett kompozíció is így készült. Egy nagy méretű lenvászon volt kiterítve a földön, sokáig csak kerülgettem, majd aztán elkezdtem próbálgatni rajta dolgokat, színeket tettem egymás mellé, megnéztem, hogy bizonyos anyagok miként viselkednek, ha fehérítőt locsolok rájuk, majd ezekből a kísérletekből létrejött egy sűrű szövet, amelyet aztán daraboltam és felfeszítettem, így született meg egy kisebb mű mellett ez a munka is. Szeretem, amikor a működések funkcionalitásán van a hangsúly, a gyakorlatiasságok, mert az mindig nagyon őszinte, hiszen nincs benne semmilyen kiszámítottság.

 

Az elmúlt időszakban fontossá vált az is, hogy valamiféle ellenállással dolgozzak, ezért is kezdtem nyers vásznakat használni, mert a kikészített, lealapozott felületek túlságosan könnyen adják magukat, túl ,,sima”, így a végeredmény is kipolírozott lesz. Bár régebben érdekelt, hogy szép tárgyat vagy képet hozzak létre, ma már tudatosan lázadok e képalkotó gyakorlat ellen. Most inkább az érdekel, hogy elengedjek minden szándékoltságot, és hagyjam megtörténni azokat a dolgokat, amelyek aztán alakítják a kompozíciót. Persze mindehhez idő kell, és az is, hogy aktívan jelen legyek és kapcsolódjak az anyaghoz. 

A mű egy rétegzett, nonfiguratív kompozíció, és bár a figurativitás még a Tracey Emin Artist Residency Program elvégzése során is jelen volt nálam, már ott is azt éreztem, hogy inkább csak magamra erőltetem azt, hogy alakokat vigyek fel a képre, miközben sokkal jobban érdekel az anyaggal való találkozás, valamint a felületképzés. Most azonban Londonban, ahol a mesterképzést végzem, már sokkal szabadabb lehetek, ami talán a közösség méretéből, valamint a közeg jelentette anonimitásból is fakad. 

 

Szeretem ezt a képemet, mert van benne egyfajta elevenség, élet. Azt érzem, hogy van mélysége, vannak pillanatai, és reményt ad, mivel nem teljes kontrollban született, hanem engedtem, hogy megírja a saját történetét. A narratíva is egészen másképp jelenik meg a képeimen, mint korábban, amikor egy univerzális vagy személyes történetet szerettem volna elmondani a vásznon. Most azonban a kompozíció inkább csak rögzíti a lezajlott eseményeket, én pedig megengedtem, hogy ebben az aktív jelenlétben megtörténjenek a dolgok. És ahogy a korábbi műveim esetében, a megengedés motívumán keresztül itt is megjelenik a nőiesség, ami azonban már sokkal kevésbé direkt, mint korábban. Arra törekszem inkább, hogy miként tudom inkluzívan szemlélni a környezetem, miközben a képen konzerválódik az az idő és tér, amiben aktuálisan létezem. Ebben az idő is egy fontos elem: türelmesnek kell lenni, hogy bizonyos dolgok ne záruljanak le idő előtt. Törekszem arra is, hogy a kész mű mentes legyen mindenféle üzenettől vagy jelentéstől.

E kép is egy ,,káoszstruktúrát” villant fel, amelyben sok réteg épül egymásra, a kompozíciót pedig a jobb szélen húzódó fekete gesztus dominálja, ami szintén intuitív módon került a vászonra. A kompozíció folyamatos keresgélésből születik, itt például szerettem volna kipróbálni, hogy a fehérítő miképpen reagál a különböző feketékkel. Gyors és határozott döntések mentén formálódott a kép, amelynek azonban vannak transzparensebb részei is.

 

Úgy érzem, hogy míg az előző időszakban sokkal kaotikusabb művek születtek, addig a legfrissebb munkák, így ez is, már sokkal letisztultabbak, már nem érzem kényszerét, hogy minden egyes négyzetcentimétert lefedjek. Az előző fél évben minden egyszínű felületet rögtön megtámadtam, most azonban már hagyom lélegezni a képet. Ehhez azonban kellett az, hogy az elmúlt évben sokat rajzoljak: ezek a barna papírra készült skiccek tulajdonképpen nem vázlatok, hanem szösszenetek, ujjgyakorlatok, amelyek segítenek abban, hogy bekerüljek egy olyan flow-ba, amelyben a jelenlétem fókuszált lesz, valamint amivel be tudom gyakorolni az obszervációt, hogy a pillanatnyi impressziókat magamba olvasztva tudjak hozzányúlni a képhez.

A szín, ahogy mindig, most is fontos szerepet kap. Szeretem a színeket, de a feketét is, annak az erejét, nyerseségét. A klasszikus anyagok mellett pedig előszeretettel használok hétköznapi dolgokat is, a fehérítő mellett most a rozsdával is sokat kísérletezem, izgalmas, ahogy ezek kapcsolatba lépnek a highbrush matériákkal. Ahelyett, hogy azon gondolkodnék, hogy mit fessek, az kerül a fókuszba, hogy milyen anyagokat hívok be, milyen módszereket próbálok ki. Olyan ez, mint egy játszótér, nem mindig felhőtlen és boldog, viszont mégis van értelme annak a sok aktusnak, ami zajlik.

 

Sokáig nem tudtam, hogy mi legyen ezzel a képpel, itt hevert a vászon a földön, aztán rázoomoltam egy részletére, felfeszítettem, majd forgattam, eldöntöttem a nézetét, de két-három héten keresztül néztem, hogy kell-e még hozzátennem valamit, végül megtanultam megszeretni.