Líraian szétterülő festékfoltokból és érzékeny felületekből építkező kompozíciói organikus képződményeket, figurákat láttatnak, amelyek saját esendőségünkre és mulandóságunkra emlékeztetnek, az érzéki részletek pedig szenzuálissá teszik a műveket.

Vásznain az élet jelentéktelennek tűnő helyszínei jelennek meg: vidéki kockaházak, metrólejárók, kapualjak, lépcsőházak, azonban minden téma csak ürügy, hogy különféle vizuális és felületi minőségeket ütköztessen egymással. Színtiszta festészet ez.

Első ránézésre talán nehéz felfedezni műveinek koherens voltát, összetartozását, azonban a képek erős anyagisága, s a komponálás performatív jellege magától értetődően köti össze egymással őket. A formák közötti viszonyok és a köztes terek foglalkoztatják a művészt.

Stark Attila a magyar underground fontos szereplője, eléggé széles palettán mozog, már ami az alkotást illeti, és talán épp emiatt birkózik meg vele nehezen a kortárs képzőművészeti szcéna. A Plants from here kiállítása óta azonban, mintha ez is változna…

Kompozícióin szürreális tájak és enteriőrök jelennek meg, amelyek bár a valóság elemeiből épülnek fel, színeikben és elrendezésükben mégis közelebb állnak a fikcióhoz vagy a képzelethez, mint a realitáshoz. Sűrű kompozícióin különböző mintázatok és festői minőségek ütköznek egymással.

Az újpesti vasúti hídon baktatok át a Népszigetre, a Mahart hajójavító üzemének egykori csarnoka felé, amely a SKURC csoport képzőművészeti kollektívája műtermeinek ad otthont. Németh Dáviddal beszélgetünk legújabb munkáiról, valamint azokról a festészeti kérdésekről, amelyek aktuálisan foglalkoztatják.

Absztrakt geometrikus kompozícióit egyszerű formákból, négyszögekből konstruálja, amelyeknek repetitív ismétlésével és torzításával születnek meg mozgást idéző képmezői. Izgalmas feszültséget eredményez műveiben nemcsak az alakzatok viszonyrendszere, hanem a színnel való játék is.

Impulzív és érzéki kompozíciói, egyszerre szimbolista és expresszív figurális festészeti nyelve rendkívül komplex, hiszen az animációk könnyedségét és a mítoszok súlyosságát egyaránt megjeleníti.

Festményei első pillanatban könnyed szórakozást ígérnek, azonban amint a néző beljebb kerül a kép terébe, rájön, hogy az ábrázolt jelenet nehezen megfejthető vagy verbalizálható, elemei pedig egyszerre banálisak és komplexek, humorosak és súlyosak.

Művészeti praxisában lebontja a kijelentő terminológiákat, rákérdez a világ magától értetődőnek hitt konvencióira. Kritikával közelít a művész és a műtárgy fogalmához is, miközben az ipari technológiák érinthetetlen folyamataiban rejlő organikus lehetőségeket kutatja.

Monokróm képei az észlelés dinamikáját kutatják: művei segítségével azt vizsgálja, hogy az emberek miként nézik a képeket, hogyan zajlik a befogadás, és hogyan lehet ellenőrizni, alakítani ezt a folyamatot.

Apró vonásokból, tekergő csíkokból, párhuzamos sávokból, vastag kontúrokból épülnek organikus, absztrakt kompozíciói. A vonal, mint a képek fő szervezőelve, a vászon széléig fut, így a megszülető formák szétfeszítik a kép terét, kitörni készülnek.