Ugyan az építészet és az épületek iránti vonzalmát ülteti át Merényi Dávid a vászonra, festményei azonban arra is alkalmasak, hogy mi magunk is rácsodálkozzunk, milyen esztétikusak azok a terek, ahol nap mint nap megfordulunk. Sokszor sietve végigszaladunk a lépcsőházakon, a telefonunkat bújva szállunk be a liftbe, oda sem tekintve nyitjuk a kapukat. A festő képei azonban ráébresztenek bennünket, hogy hétköznapjaink helyszínei is olyan szépségeket mutatnak, amelyeken érdemes rajta felejtenünk a tekintetünket. A postaládákon megcsillanó fény, a szigorú hasábként meredő liftakna, a szecessziós korlát vagy a míves kilincs mind olyanok, amelyek szinte észrevétlenekké válnak a mindennapok forgatagában.
Nemcsak a köznapiban rejlő csodák felvillantása, hanem a különféle téri viszonyrendszerek ábrázolása is izgatja a festőt. A magányosan álló kockaházak a végtelen táj és az azt megtörő tömb kapcsolatát boncolgatják, a lépcsőházak olyan téri helyzeteket mutatnak fel, amelyeken a tágasság és a mélység dominál, míg az ajtók a szűkösség és a síkbeliség felé tolják el a látványt. Ezeknél inkább az ornamentikus jelleg és az anyagiság dominál. Merényi könnyedén játszik a távolságokkal, néhol minimalizálja azt, s teszi feszessé a látványt, közel hozza a részleteket, rázoomol az objektumokra, máskor pedig messze viszi, a kép mélysége felé irányítja a tekintetet.
„A kompozíció akkor működik, ha az elemek megfelelően vannak kalibrálva és egymáshoz képest működnek, mert így mégis megidézik a valóságot.” Merényi azonban mindig emlékezteti a nézőt arra is, hogy amit lát, az tulajdonképpen nem a realitás, hanem egy festői tér, amelynek saját igazsága és keretrendszere van. A festőiség dominál, a szenzuális értékek minden esetben felülírják a szigorú realizmust. „Nem törekszem tökéletes perspektivikus ábrázolásra, a vonalaim nem párhuzamosan és merőlegesen, hanem ívesen futnak, ami egyrészt megidézi a halszemoptika által létrehozott látványt, ugyanakkor fellazítja a szigorú vagy túl merev struktúrákat is.” A kibillenő egyenesek ezenfelül a mozgás dimenziójával is gazdagítják a kompozíciókat: torzul a tér, a stabilitást felváltja az imbolygás, az érzékeny pulzálás, a hullámzó lüktetés. Bizonytalan a fókusz, a néző szeme folytonosan vándorol a kép terén belül, mindig másra esik a hangsúly.
Ennek a festői nyelvnek sajátossága a kompozíciók oldottsága, lazasága is, ami már a pályája kezdetétől jellemzi a művészt. Az egyetemi évek alatt gyakran festett plein air tájképeket, az ott szerzett lendületes komponálást, a gesztusfestészet könnyedségét pedig továbbörökítette későbbi, a vidéki és a városi tereket megjelenítő sorozataiban. A plein aires múlt, valamint az Olaszországban töltött hosszú idő eredménye Merényi palettája is, amely fénnyel telített árnyalatokból épül fel. „Kint szinte mindig süt a nap, és amikor ott éltem, azt vettem észre, hogy sokkal üdébbek és frissebbek az árnyalatok, az árnyékok is színesek. Világítanak a zöldek, a sárgák, elképesztő a különbség a mediterrán és a kontinentális területek között.” A művész több rétegben viszi fel ezeket az árnyalatokat, hogy a megfelelő színtelítettséget elérje, s hogy a látvány a túlszaturáltság érzetét keltse. Ez a paletta egyszerre nagyon festői és szenzuális, ugyanakkor a digitális világot is megidézi, hiszen a képernyők, videójátékok vizualitása is hasonlóan intenzív színekből épül fel.
Bár színtiszta festészetről van szó, sorozatai mégis annak a kornak lenyomatai, amelyben élünk. Ha egymás mellé tesszük ezeket a képeket, a mindennapjainkra jellemző tereket látunk, olyanokat, amelyek leírják a bennünket körülvevő világot. Olyan tereket, amelyekre rárakódott a történelmi idő és amelyeknek szövetét a lépteinkkel mi magunk is folyamatosan gazdagítjuk. „Itt van a város, vagyunk lakói.”
