Első pillantásra nyugalmat árasztó csendéleteknek (enteriőröknek vagy tájképeknek) tűnnek Marosi Panni képei, amelyeken számos olyan jól ismert elemet fedezhetünk fel, amelyek kollektív tudatunk evidens részei. Azonban nagyon gyorsan rájövünk, hogy bár a valóság elemeiből építkezik, a kompozíción tulajdonképpen minden ki van billentve jól megszokott pozíciójából. Úgy teszi egymás mellé a különféle elemeket, hogy azok megtörik a kép csendjét, s izgalmas feszültséget teremtenek. Az első zavart az okozza, hogy kompozícióin szinte egyáltalán nincsenek egyenesek: a terek, a horizontok, a mintázatok kavarognak és hullámoznak, ami vizuálisan játékossá teszi a képeket, s ez a fajta esztétika szimbolikusan is értelmezhető. A hullámzás, az örvénylés modellezi az emlékezet működését: múltbeli pillanataink masszaként kavarognak a fejünkben, mellőznek mindenféle kontextust és sosem lehet tudni, hogy épp melyik emlékünk bukkan a felszínre és alkot összefüggést egy másikkal. Korábbi sorozatán sok helyen megjelent a padlóban egy titokzatos mélyedés, egy üreg, amelyből véletlenszerűen törnek fel, bukkannak elő a különféle emlékfoszlányok, hogy azután együttesen adjanak ki egy komplex kompozíciót.
A hullámzás azonban jelképesen, a folytonos változás képeként is felfogható. Minden folytonos alakulásban van, ahogy Marosi Panni megfogalmazza: „Ha felülről tekintek a nagy egészre, akkor világos, semmi sem állandó, és hogy minden történés csak egy aktuális stáció, ami a következő pillanatban már teljesen más lesz.” Ezért is szeret átmeneti napszakokat festeni: hajnali derengést, naplementét, szürkületet, kedveli ezek misztikumát, sejtelmességét. A képterek levitálása azonban nemcsak az átmenetekről tudósít, hanem a világ bizonytalan voltáról is: semmi sem nyilvánvaló, nincsenek kapaszkodóink, körülöttünk minden fluidál, így a saját magunk helyét is nehezen tudjuk kijelölni vagy megtalálni.
Marosi Panni a Covid alatt kezdte el festeni ezeket az enteriőrjeit, amelyeknek hátterében gyakran fiktív, tágas táj felé nyílik ki a képtér. Bent és kint érdekes dinamikát alkot, mert míg a valós enteriőr a kilencvenes évek jellemző tárgykultúrájából építkezve a nosztalgia érzését ébreszti fel a befogadóban és a bezártság metaforájaként működik, addig a fiktív táj az elvágyódás és a képzelet tágasságának szimbólumaként olvasható. A közel és a távol ezen játéka szintén feszültséget teremt a kép terén belül.
Korábbi sorozatain a különféle minták mellérendelően sorakoztak egymás mellett, az alkotó ekkor még kevesebbet épített a tónusbeli különbségekre, kevésbé ábrázolta plasztikusan az elemeket, a kompozíciók inkább különböző méretű, egymás mellé helyezett, gyakran homogén színfoltokból álltak össze, így a munkák síkszerűbbnek, ornamentikusabbnak hatottak a mostaniakhoz képest.
Az újabb munkákon már erősebben érzékelhető a tér, a kép bizonyos pontjain azonban a festő érzékenyen oszcillál a két- és a háromdimenzió között, a sűrű, gazdag kompozíciók bizonyos pontja ugyanis szembemegy a perspektivikus ábrázolással. Bár legújabb munkái is rendkívül dúsak, megfigyelhető, hogy egyre kevesebb oda nem illő tárgyat halmoz a kompozícióra, nincsenek apróságok a képen, amelyek elvonnák a figyelmet a fókuszról. További változást jelent a léptékváltás: a korábbi munkák jellemzően kisebbek voltak, a mostani vásznak dimenziója azonban már akkora, hogy a néző úgy érzi, hogy a Marosi Panni által létrehozott képi világba be is tudna lépni. Ez egyébként amiatt is érdekes, mert egy ideje egyáltalán nem helyez alakot ezekbe a kompozíciókba, ennek ellenére mégis érezzük az emberi jelenlétet e műveknél, hiszen a bútorok, az egyéb tárgyak láttatják használóikat is.
Marosi Panni képei finom, kiegyensúlyozott, apró gesztusokból épülő művek, amelyek azonban sokféle festészeti minőséget is hordoznak magukban: a líraian eldolgozott festéknyomok mellett kapart foltokat találunk, amiket egy másik helyen ritmikusan felvitt, szinte már kalligrafikusnak ható vonások egészítenek ki. Olykor pasztózusabb foltok kerülnek egymás mellé, máskor lazúrosabban építkeznek a rétegek, a precízen megmunkált részek mellett lazább, oldottabb képmezők szerepelnek. Mivel a kompozíciót nem a nagy gesztusok határozzák meg, ezért a komponálásban nincs túl nagy szerepe a véletlennek. „Ha valamit valahova lerakok, az nagyjából azon a helyen ott is marad, csak ritkán javítok bele, elemeket lefesteni és átfesteni pedig sohasem szoktam.” Az additív vagy kollázsszerű komponálás jellemző az alkotóra, ami azt jelenti, hogy keveset vázlatol és jellemzően azonnal a vászonra teszi fel az elemeket. Ebből azután létrejön az a massza, amelyből a néző szabadon halászhatja ki a hozzá passzoló történeteket. Mert bár a művész a maga emlékfoszlányait halmozza a vászonra, a néző ezekből a fragmentumokból végül mégiscsak a saját történetét tudja összerakni.
