A tárlat több mint száz művet gyűjt egybe, festményeket, rajzokat, metszeteket, leveleket és tanítványi munkákat.
A tárlat egyszerre követi David pályájának időrendjét és tematikus csomópontjait, külön figyelmet szentelve a francia forradalom és a napóleoni korszak művészi ábrázolásának. Az esemény jelentősége abban is áll, hogy a festő életművét a modern politikai ikonográfia egyik alapkövének tekinti. David művészete ugyanis nem pusztán stiláris vagy esztétikai kérdés, hanem a korszak politikai ethoszának festészeti megfogalmazása, a forradalom, a republikánus erény és a polgári áldozatvállalás eszményeinek vizuális megjelenítése. Ebben az értelemben a tárlat egyszerre művészeti és történeti esemény.
A tárlat első része David korai, akadémiai éveit mutatja be, amelyek meghatározták művészi látásmódját. Itt olyan művekkel találkozhatunk, amelyek a római tanulmányút élményeit tükrözik. A művész szigorú rajzi fegyelme és kompozíciós rendje már itt kialakult. Az ismertetők külön hangsúlyozzák az antik szobrászat hatását, amely David számára nem csupán formai inspiráció volt, hanem morális alapállás is, az antik hősök példája révén igyekezett olyan művészetet létrehozni, amely értékeket közvetít a társadalom felé. A kiállítás egyik kiemelt darabja A Horatiusok esküje, a francia klasszicizmus egyik legjelentősebb alkotása. A festmény ókori római történetet idéz fel, amelyben a Horatius fivérek apjuk előtt esküt tesznek arra, hogy életüket is feláldozzák Róma védelméért. David festménye – amely néhány évvel a francia forradalom előtt készült – a forradalom egyik meghatározó képe lett, politikai és erkölcsi üzenete egyaránt arra szólítja fel a polgárokat, hogy tegyék félre személyes ügyeiket, és szenteljék magukat az államnak, harcoljanak, szükség esetén pedig haljanak meg érte. A három Horatius és apjuk a francia trikolór vörös-fehér-kék színeibe vannak öltöztetve. Három Horatius, három kard, három boltív a háttérben. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Három nő is van a képen, egy anya és két síró Horatius lánytestvér, akik vörös helyett okker és barna drapériákba vannak burkolva.
Másik csúcspontja a tárlatnak a brüsszeli Királyi Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött Marat halála. Ez az egyik legismertebb politikai festmény a világon, s a kiállítás külön termet szentel neki. Az 1793-ban festett kép a francia forradalom egyik legmegrendítőbb és legikonikusabb képi dokumentuma, amelyet a műelemzők a legapróbb részletekig boncolgattak. A festmény nem csupán egy politikai gyilkosság pillanatát örökíti meg, hanem a mártíromság újkori vizuális nyelvét is megteremti. David, a forradalom elkötelezett művésze, barátját és eszmetársát, Jean-Paul Marat-t nem holttestként ábrázolja, hanem eszmévé emeli, a nemzetért szenvedő, önfeláldozó hőssé. A jelenet drámai ereje éppen egyszerűségében rejlik. A kopár tér, a tompa fény, a puritán tárgyak mind a tisztaság és az erkölcsi nagyság megidézői. Marat teste nem torzult el a haláltól, inkább úgy tűnik, mintha csak elaludt volna, tollal a kezében, munkáját folytatva egészen utolsó pillanatáig. Marat-t egy Charlotte Corday nevű nő gyilkolta meg, aki a girondisták ügyét támogatta. Marat krónikus bőrbetegsége miatt gyakran meleg vízzel töltött kádban dolgozott. Amikor Corday bejutott hozzá, azt állította, hogy fontos információi vannak a Caen környékén szerveződő girondista felkelésről. Marat jegyzetelni kezdte a nő által diktált neveket. Amint Corday látta, hogy Marat teljes figyelmével a jegyzetre koncentrál, előrántotta a nála lévő kést, és mellkason szúrta. David úgy komponálja meg képét, hogy a papír szinte vádiratként jelenjen meg a nép ellenségei ellen. A festmény a keresztény ikonográfia eszközeit is felhasználja. Marat teste a Krisztus-ábrázolásokra emlékeztet, a kád mellé hanyatló kar pedig a pietà motívumát idézi. David ezzel szakrális rangra emeli a politikai áldozatot, mintha a forradalom új vallásaként definiálná a republikánus erényeket. A mű így egyszerre politikai propaganda és egyetemes emberi tragédia ábrázolása. A Marat halála tehát nem egyszerű történelmi jelenet. Sokkal inkább szimbolikus kép arról, hogyan próbál egy kor – különösen egy radikálisan átalakuló társadalom – új hősöket, új erkölcsöket és új ikonokat teremteni. David festménye ma is tanúságot tesz arról, hogyan válik a művészet a történelem formálójává, nem csupán ábrázolójává.
A kiállítás középső egysége David és Napóleon kapcsolatára koncentrál. David hivatalos udvari festőként a császári propaganda kulcsfigurájává vált. A tárlat bemutatja, hogyan alakította át David Napóleon alakját mitikus hőssé, és hogyan illesztette be a római történelem hősi mintáiba. Olyan képek jelennek meg a kiállításon, mint a Napóleon átkel az Alpokon vagy a Napóleon koronázása. David 1807-ben befejezett monumentális festménye, a Napóleon koronázása a francia neoklasszicizmus egyik legismertebb és legnagyobb hatású alkotása, amelyet történészek és művészettörténészek egész hada elemzett, értelmezett. A mű nem csupán egy történelmi eseményt örökít meg, hanem politikai üzenetekkel teli, aprólékosan komponált vizuális manifesztum, amely Napóleon hatalmának legitimálását szolgálta. A 6×10 méteres vászon a párizsi Notre-Dame székesegyházban 1804. december 2-án lezajlott koronázási ceremóniát mutatja be, ám nem puszta dokumentáció. A jelenet középpontjában álló alak magát a modern, önteremtő vezető eszményeként testesíti meg. A festmény másik kulcsfigurája Jozefina, Napóleon felesége, akit éppen férje koronáz meg. A valóságban Napóleon előbb saját magát koronázta meg, majd Jozefina fejére helyezte a koronát. A háttérben megjelenő szereplők – köztük a császár anyja, aki valójában nem vett részt a szertartáson – politikai kompromisszumok eredményei. David a propaganda szolgálatába állította ecsetjét, a festmény olyan ideális rendet és egységet közvetít, amely a valóságban nem létezett.
David életének utolsó szakaszát száműzetésben töltötte Brüsszelben, mivel a restauráció után nem térhetett vissza Franciaországba. A tárlat bemutatja a portrékat és a kisebb műveket is ebből a korszakból. Ezek intimebbek, melankolikusabbak, és gyakran visszautalnak a fiatalkori témákra. David magát a forradalom művészének tekintette, aki élete végén is vállalta ennek következményeit.
A művész 1800-ban festette meg a Madame Récamier című képét, amely a francia neoklasszicizmus egyik ikonikus alkotása. A képen a fiatal Madame Récamier ókori stílusú kereveten fekszik, egyszerű, fehér empire ruhában. A kompozíció letisztult, az alakot körülvevő tér pedig szinte teljesen üres, ami hangsúlyozza a modell törékeny, finoman idealizált jelenlétét. A háttér ürességének azonban kettős oka van. Egyfelől a minimalista, antik egyszerűség teljes mértékben megfelel David eredeti kompozíciós szándékának. A festő a klasszicista eszmények jegyében világos szerkezetű, tiszta terű, időtlen atmoszférát kívánt teremteni, amelyben a modell szoborszerű eleganciája dominál. Másfelől azonban a festmény bizonyíthatóan befejezetlen maradt. A korabeli források szerint David és Madame Récamier összevesztek, s ennek következtében a festő félbehagyta a munkát. A háttér több része csupán aláfestés, a felületek elnagyoltak, a padló és a fal közötti átmenet pedig hiányos. Így a mai szem számára a háttér még üresebbnek és radikálisabban puritánnak hat, mint ahogyan azt David eredetileg tervezte.
Jacques-Louis David művészete a francia festészet egyik legnagyobb korszakát jelöli, és a Louvre mostani kiállítása minden bizonnyal ritka lehetőséget kínál arra, hogy életművét teljes mélységében láthassuk.
Nyitókép: Jacques-Louis David, Public domain, Wikimedia Commons
