Ronga Eszter kompozíciói az évek során fokozatosan üresedtek ki, azonban már a korai képeknél is látszott, hogy a festő szándéka mindig egy hangulat vagy atmoszféra megragadása. Képeit nézve komplex érzet születik a befogadóban, ami az aktuális olvasattól függően lehet felhőtlen vagy éppen szorongató.
Viszonyítási pontok nélkül a homogén vagy színátmenetes felületeken mozgó apró alakok az ember világba vetettségéről mesélnek. A tájban nincsenek kapaszkodók, iránymutatók, horizont, amely segítené a tájékozódást, ez pedig szimbolikusan olvasva jelen korunk bizonytalanságáról, kaotikusságáról tudósít, ugyanakkor a kompozíciókból áradó hangulat sokkal inkább a pillanatnyi létezés örömét hirdeti. A kimerevített, mozgásban levő figurák az itt és mostban léteznek, könnyedek, illékonynak és tünékenynek hatnak, porszemek a nagy világhoz képest, azonban éppen parányi mivoltukból fakad a felhőtlenségük is. Az apró, játékkatonákat idéző alakok ugyanis felismerték, hogy a világ organikus működésébe nem tudnak beleszólni, nem mindenhatók. nem érhetnek fel az isteni magasságokba, ezért nincs más dolguk, mint élvezni azt a momentumot, amelyben éppen benne vannak.
A lét elviselhetetlen könnyűségét hirdeti a képek vizualitása is. Fénnyel telített felületeket látunk, meleg, pozitív érzéseket közvetítő árnyalatok dominálják a kompozíciókat, amelyek üressége, teressége éteri érzetet kelt. Ronga képein szinte érezzük, ahogy a napfény melege vibráltatja az alakok körül a levegőt, a képeken a perzselő hőség és az éles fények ereje szinte közvetlenül átélhetővé válik. A végletekig redukált táj egyszerre szól a tiszta festőiségről és az univerzum végtelen tágasságáról. A homogén vagy színátmentes felületek meditatív színtereket jelentenek, amelyek nyugvópontot kínálnak a szemnek, olyan felszínek ezek, amelyek alkalmat adnak a nézőnek, hogy hosszan szemlélődjön és hogy kicsit kiszakadjon a hétköznapok rohanó tempójából. Hogy megálljon és elmélyüljön.
Ronga képei a staffázs műfajának posztmodern lehetőségeiről is szólnak. A festészetben a staffázs apró alakok elhelyezését jelenti a tájképeken, az ábrázolás élénkítése, a mélység érzékeltetése céljából. A művész festményein a homogén színtér az apró alakok által válik tájként értelmezhetővé. Nincs ugyanis sem horizont, sem más természeti vagy urbanisztikai részlet, ami segítené a nézőben a mélységérzet kialakulását, azonban az emberi alakok és csoportok által mégis megszületik a táj érzete. És bár úgy tűnik, hogy az alakok kvázi a semmi közepén kisebb-nagyobb csoportokba verődve, irányvesztetten keresik a helyüket, a kapaszkodók nélküli, végtelen tér okozta szorongás azonban feloldódik a könnyed dekorativitásban. Ha ugyanis távolabbról szemléljük ezeket a festményeket, akkor az alakok ornamensekké alakulnak a befogadó szeme előtt, olyan apró jelekké, amelyek megtörik a háttér homogenitását.
A festményeken a mozgás is izgalmas módon jelenik meg. A képeket szemlélve a nézőnek egyszerre tűnik úgy, hogy a jelenetek egy kimerevített pillanatban vannak és úgy hatnak, mint egy elkattintott filmkocka, amelyben minden mozdulatlan, minden áll. Ilyen értelemben ezek a képek rendkívül csendesek, nesztelenek, háborítatlanok. Azonban a képek szereplői minden esetben valamiféle mozdulatot vesznek fel, tömegként pedig úgy hatnak, mintha valamerre haladnának, ezért ebből az aspektusból mégis beemelődik a mozgás dimenziója a képterekbe. Kellemes zsizsegést, érzékeny pulzálást érzünk, a Ronga-festmények amplitúdójának mértéke kicsi, de gyors.
E kompozíciók esetében az idővel való játék is különösen figyelemfelkeltő. A képek időtlenek, de nemcsak olyan értelemben, hogy a jelenlét öröméről szólnak, hanem abból a szempontból is, ahogy ezeken a képeken a történelmi idők is összekapcsolódnak egymással. Az egyik képén az egyiptomi amulettek sorolásával olyan érzetet kelt, mintha a történelmi idő nem lezárt szakaszokból épülő, hanem valami folytonosan cirkuláló entitás volna, amelyben a jelen folytonosan átitatódik a múlt szövetével. Semmi sem múlt el, minden korábban megszerzett tudás folytonosan velünk él és meghatározza a jelenlegi létezésünk.
Ronga újabb munkáin látszik, hogy a festészeti nyelv folytonos alakulásban van. A korábbi mellérendelő komponálási formát kezdi felváltani a vertikalitás, a homogén színtereket festői gesztusok törik meg. Ahogy a festő is megfogalmazta, egy ideje hiányoznak számára azok az expresszív ecsetnyomok vagy foltok, amelyek korábban fémjelezték a nyelvét, ezeket most szeretné újra elővenni, és valamilyen módon a színteres képek szerves részeivé tenni.
