Izgalmas miliője van ennek az indusztriális térnek, amely egyszerre idézi meg a white cube-ok letisztultságát, ugyanakkor a megjelenő korrózió, mállás atmoszférája különleges hangulatot sző a vásznak köré, érzéki minőséget adva hozzájuk. Az itt alkotó művészeket egyébként is összeköti az anyagiság, a kraftolás fogalma, mindannyiuk munkásságában megjelenik a festészet érzéki oldala. Nincs ez másképp Németh Dávid esetében sem, aki már az egyetemen, Károlyi Zsigmond tanítványaként expresszív festményeket készített. Bár a mesterünk alapvetően a monokróm festészet képviselője, mindig arra buzdított bennünket, hogy bátran használjuk a színeket. Még a feketét és fehéret is megpróbálta kiölni a palettánkból, de nálam végül mindkét árnyalat megmaradt.
Az anyagisághoz való vonzalma azonban már korábban megmutatkozott, hiszen az egyetemi stúdiumokat megelőzően képgrafikai és mintázási tanulmányokat is folytatott, ami azért is érdekes, mert ezek a tudások és képességek a mai napig felfedezhetők a vásznain: gyakran megjelennek a gömbölyű, plasztikus formák, amelyek organikus érzeteket keltenek a befogadóban. Egyik legújabb munkája, a Chillin’ Venus című kompozíció absztrakt elemei egyszerre tűnnek nagyon képlékenynek, ugyanakkor általuk szoborszerű elemekre is asszociálhatunk. A magasnyomású metszetek és a szobrászat mellett azonban a graffiti is fontos forrása festészetének: Akciódússága, gyorsasága volt hatással rám. A saját festészetembe a graffiti spontaneitását mindig igyekeztem átemelni. A művész ma már sokkal tudatosabban tervezi meg a kompozícióit, de a graffitiben megmutatkozó szabadságról, intuitív komponálási módról sem mondott le teljesen.
Festészetének továbbra is fontos jellemzője a dinamizmus és az érzékiség, kézjegye pedig felismerhető abból is, ahogyan a különböző festészeti minőségeket egymás mellett szerepelteti. Ez a kollázsszerű komponálási mód is az egyetemi évekre vezethető vissza. Sok monotípiát készített hulladékból és talált tárgyakból, amelyek egy idő után kollázsokká alakultak. Nagyon sokat kísérleteztem a különböző anyagokkal, először a monotípiákba kezdtem el belefesteni, amelyekből groteszk munkák születtek, azután egyre bátrabban illesztettem össze a különböző elemeket.
Érdekelt, hogy a különböző forrásból érkező motívumok hogyan tudnak új jelentést generálni, ha egymás mellé kerülnek. Egyik írásában pedig így szól erről: A kollázsolás a digitális képáradat rituális kivégzése. Lényeg a szabályok elvesztése, az ősies ösztönök felszabadítása, a tudatos elengedése. Táblaképein is visszatérnek ezek a tapasztalatok: izgalmas módon képes vegyíteni egymással a különböző képi elemeket és festészeti minőségeket, amelyekből végül olyan képi világ születik, amelynek megvan a maga igazsága a mű terén belül.
Németh Dávid, társaihoz hasonlóan az egyetemi évek alatt az expresszív festészet felé fordult. A Károlyi-osztályban szinte futótűzként terjedt ez az irány, egymást inspiráltuk, tereltük e felé a festészeti nyelv felé. Az én érdeklődésem is ekkor fordult a monotípiáktól és a kollázsoktól a táblakép irányába. Ebben az időben sokat kísérletezett, valamint érdekelte az, hogy a tájba miként lehet autentikus módon belekomponálni különböző motívumokat, ezzel új jelentéseket/analógiákat kreálva. Korai munkáiról úgy véli: a kollázselvet kihasználva szabad utat engednek a fantáziának. Munkáimban asszociatív módon jelentek meg a szabadság felé siető alakok, kutyák, vadállatok, mitológiai lények, amelyek képzeletbeli tájakon folytatták örökké tartó párbeszédüket. Történeteim gyakran idéztek posztapokaliptikus víziókat, álomszerű jeleneteket vagy reflektáltak archetípusokra. Az állatok, állati testrészek, koponyák továbbra is meg-megjelennek vásznain, olykor csak apró elemként, mint például a Visual pankration III. című munkán, máskor azonban a kép főszereplőjeként, ahogy azt a Horse I. kompozíción is látjuk.
Nyüzsgő, áramló alkotásai érzékenyen oszcillálnak sűrűség és ritkaság között is. Képei olykor nagyon lazának és levegősnek tűnnek, nagy fehér felületek uralják a vásznat, mint a már említett Chillin’ Venus esetében is, amelyen a két, fehéren hagyott folt úgy hat, mintha a kompozícióból kiszakadt darabok volnának. Bevallása szerint sokszor kritikával illetik, hogy üresen hagy felületeket a vásznon, noha ezek a foltok valójában a táblakép szigorú négyzetességét törik meg, és olyan érzetet keltenek, mintha a fehér falfelület keresztülhatolna a kompozíción. Ez azért is izgalmas, mert így a művek fragmentálódnak.
A művész azonban akkor is remekel, amikor teljesen megtölti a vásznat az elsőre ránézésre disszonánsnak ható képelemekkel, amelyek olykor pasztózusan felvitt ecsetnyomokból, máskor pedig légiesen, homogén módon megfújt színfoltokból állnak össze. Ezek a sűrű, koncentrált kompozíciók rendkívül ízesek és érzékiek, oly sok képi információt hordoznak, hogy a befogadói tekintet sokáig elidőzik rajtuk. A színfoltok gyakran egymás mellett szerepelnek, ugyanakkor vannak olyan kompozíciók is, amelyek rétegzettségük folytán válnak sűrűvé. Miközben új vásznait nézzük, beavat az alkotás folyamatába is: ezeket a kompozíciókat minden esetben megelőzi egy digitális (vagy olykor analóg) előtervezés, ami mindig csak kiindulópont, hiszen a felskiccelt vagy a számítógépen megalkotott elképzelés sosem egy az egyben kerül fel a vászonra.
Miért csináljam meg ugyanazt, amit már a számítógép megcsinált? Hiszen abban nem lenne kihívás. A manuálisan kivitelezett skiccek esetében pedig az jelenti az izgalmat, hogy az adott kompozíció hogyan fog működni felnagyítva. A léptékváltás miatt sokszor alakítani kell a részletein, mert egy nagy vásznon egészen másképpen működnek az elemek, mint egy papírfecnin. Az organikus, intuitív alkotásban épp az izgalmas, hogy rengeteg dolog a vásznon dől el, ott kell reagálni az aktuálisan jelentkező festészeti problémákra – magyarázza. Jelenleg az érdekli, hogy a nála gyakran megjelenő lágy, olvadó, asszociatív képi elemeket hogyan tudja úgy megalkotni, hogy a festéket vékony rétegben és nem pasztózusan viszi fel a vászonra. Mostanában kifejezetten törekszik arra, hogy a korábbi vastagságot fokozatosan elhagyja, miközben a kompozíció rétegzettségét továbbra is megőrizze.
Az új kompozíciókon megjelenő, folytonosan fluidáló, képlékeny formák disszonánsan hatnak a néző számára, mivel az ismerősség–idegenség határán billegnek. A sima, fényes felületű, gömbszerű, plasztikus formák feminin érzetet hordoznak, noha képeinek van egyfajta maszkulin jellege is. Már a képi elemek egymásnak ütköztetése beemeli az erőt, az energiát, a küzdelem és a mérkőzés képzetét, ugyanis Németh Dávidot már a diplomamunkája óta foglalkoztatja, hogy a kép terén belül legyen egyfajta konfrontáció, ami a nézőt is izgalomban tartja. Ez a különböző festői minőségek viadalában is tetten érhető. A színfoltok és textúrák olykor annyira sűrű szövetet alkotnak, hogy az egyes minőségek interakcióba lépnek egymással, megpróbálják leuralni a másikat, miközben egymásba oldódásuk során módosítják korábbi jelentésüket is. Ahogy Ternai Júlia megfogalmazta egyik írásában: a mű „színfoltok küzdelmét, csatáját és eggyé válását ábrázolja. Talán egy pacának – mint megkülönböztethető »identitásnak« – célja a láthatóság, és ezért folytatott harcot a vásznon. Egymást kitakaró, elnyomó, leuraló foltok csatája figyelhető meg, az elszakadás vagy beleolvadás kompromisszumaként.” Vizuális pankráció ez, ami nyilvánvaló maszkulin jelleggel bír.
Diplomamunkájában Németh Dávidot a figuralitás és absztrakció vásznon való küzdelme is foglalkoztatta, ami jelen van aktuális festészetében. Két friss munkáján torzított, dekonstruált pankrátormaszkokat látunk, amelyeken olyan szintűek a torzítások, hogy az arcok már csak nyomokban ismerhetők fel. A puhára fújt felületek között kirajzolódó nyílásokból asszociálunk az arcokra, miközben az egymásra komponált redők absztrakt formákként is értelmezhetők. A különböző tekervények, nyúlványok különböző képzettársítások érzetét hívják elő a befogadóban, a fokozatosan kirajzolódó arcokban pedig megjelenik egyfajta állatiasság, ösztönösség, agresszivitás.
Olyan elemi erővel ható képeket szerettem volna megvalósítani, amelyeken végeredményben nem történik semmilyen erőszakos cselekedet, a nézőben mégis megszületik egyféle nyomasztó, klausztrofób érzet. A pankrátormaszkok szimmetriájából építkező kompozíciók zavarba ejtik a nézőt, aki épp ezért nem tud szabadulni a látványtól. És miközben a művész előveszi újabb és újabb festményeit, abban is megegyezünk, hogy képeiben van egyfajta titokzatosság, megfejthetetlenség és hozzáférhetetlenség, ami akarva-akaratlanul ott tartja a nézőt a vászon előtt.
