Alkotói praxisában Knyihár Bence folytonosan rákérdez magára a médiumra is. Mi a kép? Mitől lesz valami műalkotás? A művész már a hordozót is kimozdítja a megszokásból, képalkotási metódusa ugyanis gyakran azzal indul, hogy az üres vásznat formázza, hajtogatja, destruálja, új struktúrát ad neki, és csak ezt követően kezdi el festékrétegekkel megtölteni a kép terét. Bár az egyetemi évek alatt tanulmányokat is festett, egy időben még minden napot úgy indított, hogy „leportrézta” magát, hiszen tulajdonképpen mindig is a kép anyagisága érdekelte, ami azért is izgalmas, mert a Pécsett végző képzőművészek alkotásain gyakran Keserü Ilona kolorista látásmódja él tovább, ahogyan Knyihár mesterénél, Somody Péternél is. A képzőművész számára is fontos a szín, megvan a saját palettája, rá jellemző színspektrumokat használ, azonban nála a képek érzéki minőségét mégis inkább az anyaggal való játék adja.
Knyihár számára tehát a vászon is a műalkotás része, önálló entitás, amelynek sajátosságai, jellege tételeződik a műben. Ettől munkái egészen taktilissá válnak, sőt izgalmasan közelítenek a térbeliséghez is. Olykor a vászon hajtogatásával játszik, máskor varrott felületek és vonalak jelennek meg a kép terén belül, amelyek egyaránt a kraftolás aktusát emelik be az alkotói mechanizmusba. Eddigi életművében többféle képtípust alkotott. A leglíraibb munkák azok, amelyek különféle vászondarabok összevarrásából születtek. Ezek a geometriai formákból épülő, ritmikus vonalakat és perforációkat felvonultató művek kevés gesztussal operálnak, hiszen egyetlen „zajosságuk” a nyers vásznon megjelenő varrásnyomok. Azonban éppen emiatt válnak meditatív alkotásokká, hiszen a merőlegesen, párhuzamosan, kacskaringósan futó vonalak magukhoz vonzzák és irányítják a tekintetet, miközben a befogadóban asszociatív képzetek ébrednek. És bár a művésznek sosem szándéka az ábrázolás: ezek az összeillesztett formák a néző fejében mégis egy-egy konkrét alakzatot adnak ki, olykor maszkká, máskor pedig táj- vagy építészeti struktúrákká állnak össze.
Ezeknél a munkáknál a formák egymás mellé illesztéséből születik meg a mű, ám vannak olyanok, amelyeken a rétegek alakítják a kompozíciót. A Compono sorozat a különféle layerek viszonyát vizsgálja, a felületek és formák játékából megszülető köztes tér pedig a képi elemek keletkezését láttatja. Ezek a munkák a kollázsolás technikáját idézik meg, ugyanakkor nem csupán ez, hanem a különféle anyagi minőségek egymásnak ütköztetése is izgalmassá teszi őket. A festészeti rétegek gyakran késsel felvitt, vakolatszerű layerek, amelyek erősen szenzuális érzeteket keltenek, azokhoz az expresszív foltokhoz hasonlóan, amelyeknek vászonra kerülése akciódúsabb alkotási folyamat eredménye. Az alkotó ezekben a művekben vizsgálja azt is, hogy a sík felületet miként lehet térbe átfordítani, hogyan lehet a rétegeket úgy egymásra építeni, hogy azok a nézőben háromdimenziós asszociációkat ébresszenek. Bár a legtöbb esetben nincsenek horizontok, a vászondarabok, papírszeletek, festékfoltok gyakran mégis természeti tájakká állnak össze a néző képzeletében.
Nagyon izgalmas az Orchids négy képből álló sorozata is, amely az életmű talán egyik legimpulzívabb szériája. Az orchideák árnyékának felnagyításával születő festékfoltok szokatlan hatást keltenek, hiszen ebben a méretben és ebben a kontrasztos színkombinációban a növény finomságai, lágysága helyébe hihetetlen vadság lép, ezek a képek ősi, primér érzeteket hívnak elő a befogadóból. Egy korábbi időszakból a vászonra került nyomok, a komponálás tüzessége, forrósága a befogadóból is izgalmat, feszültséget vált ki, szinte hátrahőköl attól a magas rezgésszámtól, amit ezek a művek árasztanak magukból.
Mindazonáltal Knyihár munkái játékosak, könnyedek és magukon hordozzák az alkotás lazaságát és kísérletezés iránti vágyát. Olykor esetlegesnek hatnak, efemer jelleget közvetítenek. Ezek az intenzitásukat tekintve nagy amplitúdójú művek, olykor csendesek, máskor elképesztően „zajosak”, mégis a létrehozás aktusa révén összeköthetők egymással. Az alkotói folyamat performatív jellege az, ami izgatja a művészt, így a figyelme tulajdonképpen nem is a végeredményként megszülető képre, hanem arra az akcióra irányul, amelynek kvázi dokumentációja a fizikailag létező mű. Művei tehát az egyszeri és megismételhetetlen pillanat, egy konkrét folyamat lenyomataként, eredményeként is értelmezhetők, így a lírai finomságú, minimal art irányába elmozduló varrott művek és az expresszív alkotások egy tőről fakadnak.
