Már itt az elején bevallom, először grafikusként ismertem meg őt. Tudtam, hogy rajzol képregényeket, készít fanzineket, lemezborítókat, kiadványokat, Új Művészetet, s ha egészen őszinte vagyok, azt is elárulom, hogy néhány évvel ezelőtt még leginkább a Péterfy Bori & Love Band zenekar vizuális mindenféléit társítottam a nevéhez. Arra például pontosan emlékszem, mennyire lelkesedtem, amikor kijött a Ne keresd az igazit, az én voltam című számhoz kapcsolódó játék app, amelynek képi világát Stark alkotta meg. Szerintem nem ciki, ha így van, mert azért ma is legalább annyira dolgozom grafikusként, mint festőként. Itthon azért nem egyszerű egyszerre mindkét szakmát űzni, mintha kicsit hátráltatná a képzőművészi pályát, hogy alkalmazott művészetet is csinálok, annak ellenére, hogy annak is jó része olyan, amibe magamat tudom belevinni. Miközben beljebb invitál budakeszi otthonába, megegyezünk, hogy a képregényszerű látásmód, a stilizált figurák, a tipók mentén például jól össze lehet kötni grafikai és képzőművész énjét.
Fő a kávé, én közben nézelődöm, mert a helyiségek teli vannak izgalmasabbnál izgalmasabb részletekkel. Az ugyan nem meglepő, hogy a festő képei is szerepelnek a falon, de más művészektől is látok szuper munkákat, sőt: bájos vagy éppen szürreális tárgyakat. Azt érzem, hogy ezeknek tereknek is megvan az a játékos sűrűsége, gazdagsága, ami Stark képeinek is a sajátja. Miközben bámészkodom, a művész meséli, hogy bár hat éve költöztek be ebbe a régi parasztházba, még mindig rengeteg a felújítandó. Jelenleg a leghátsó helyiségben van a műtermem, ami kicsit szűkös, így az a szándék, hogy a ház melletti kis épületet rendbe tegyem, ott nagyobb képek készülhetnek majd, és raktározni is fogok tudni. Starknak mindig is fontos volt a természet közelsége, ez azért a festményeiből is kiderül, a budapesti belvárosban csak néhány évig lakott.
2007-ben jött ki a Kulo City-kötetem, amely képzőművészetis diplomamunkám volt, lapjain majmokkal népesítettem be a hatodik kerület emblematikus helyszíneit. „Budapest nagyon koszos hely. Két fele van, Buda és Pest, az egyik részen gazdagabbak laknak, ez nem olyan koszos, a másik szaros, hugyos” – így indult a könyv, Stark pedig meséli, hogy a kötet megjelenésével maga is elkezdett távolodni ettől a helyszínről, közben lett egy kutyája is, így Zugligetben egy kertes házat bérelt. És onnan ki az erdőbe, egyik pillanatról a másikra, a természet pedig annyira elkezdett vonzani, hogy még egy gombaszakértői tanfolyamot is elvégeztem.
A környezetvédelem Stark festményeinek egyik fontos témája. A Plants from here kiállítása – melynek kurátora Bánki Ákos volt a Resident art Galériában – is arról szólt, hogy az ember hogyan destruálja a saját környezetét. Az érintetlen, buja erdei táj az ember keze által beszennyeződik, mert otthagyja a mocskát, beleavatkozik az organikus működésbe, kitábláz, rendet vág, feldúl. A saját képére formál. „A festészetedben is előjön az aktivista éned” – jegyzem meg, de abban megegyezünk, hogy ez nem az a fajta radikális és erőszakos kiállás, inkább figyelemfelhívás. A street-artból hozom ezt a nyelvet, húsz-huszonöt éve még nagyon sokat jártunk le az utcára festeni. Valamint a romkocsmák közül is sokat kidekoráltunk ezekkel a karakterekkel az 1000% csapattal. Ezekből ma már csak maradványok lelhetők fel, pedig abban az időben sok helyen ott voltak a városi térben a képeim.
A fújások lazasága azonban a vásznak alsó rétegeiben is visszaköszön. Ahogy Petrányi Zsolt egyszer meg is fogalmazta: a vászon felületét „nagy, expresszív gesztusokkal színezi, ami önálló festészeti értékkel, nonfiguratív kvalitással bír”. Festékcsorgások, oldott ecsetnyomok, pasztózusan felvitt foltok definiálják tehát a kompozíciók alsó rétegeit. Néha próbálom lesimítani ezt a vadságot, hogy kimódoltabbnak tűnjön a kompozíció, de aztán rájövök, hogy olyankor mindig bedöglik a kép. Addig izgalmas nekem is, amíg friss és lendületes, ha sokat nyalogatom, akkor pont a lényeg veszik ki belőle.” A kompozíció oldottsága, fesztelensége az alkotás tempójából is következik: a gesztusok viszonylag gyorsan kerülnek fel a vászonra. „Bár az anyaggal való konkrét munka gyors és rövid, van, hogy napokat ülök a vászon előtt, csak nézem, és látszólag nem történik semmi. De közben akkor gondolom ki, hogyan kellene felépíteni az adott munkát. Szóval azért van valamiféle tudatosság is ebben az alkotói folyamatban.
Stark tovább árnyalja a dolgot, meséli, hogy kétféle komponálási módszere van tulajdonképpen. Az első, hogy sokat firkálok, és akkor, amikor összegyűlt egy stóc rajz, akkor csak egyszerűen válogatok belőle, hogy melyik az, ami megérdemli, hogy festmény legyen belőle. Ez a tudatosabb metódus, de van olyan is, amikor csak mindenféle előzetes gondolkodás nélkül elkezdem felpakolni a vászonra a foltokat és a figurákat. Persze, gondolkodom közben, de ilyenkor nincsen semmiféle tervezés, sokkal intuitívabban alakul ki a kép.
Ez a festői nyelv egyébként jól felismerhető a rétegzettségéből is: míg az alsót inkább a festészeti, addig a felsőt a grafikai minőségek határozzák meg. Miután felkerültek a nagy, pasztózus gesztusok, Stark vékonyabb ecsethez vagy olajkrétához, esetleg tollhoz, lakkfilchez nyúl, amivel újabb és újabb layerekkel gazdagítja a kompozíciót, részletekkel, rajzos elemekkel sűríti azt. Még a szignója is előre kerül, ha nem felejti el aláírni a képet. És bár mellérendelően illeszti egymás mellé ezeket az alakokat, azok végül mégis valamiféle összefüggést adnak ki, és ezáltal megszületik egy narratíva a néző fejében.
A festményeken előbukkanó figurák rokoníthatók Stark képregényeinek szereplőivel: ezek a bárgyú vagy groteszk alakok, olykor mesebeli lényekre emlékeztetnek, máskor popkulturális referenciával bírnak. A festő street artos arca köszön vissza a figurákban, amelyek a városi lét, a szubkultúra emblematikus karakterei is lehetnek. Aztán meg ott vannak a tipók, feliratok, tagek, amelyek szintén ebből a világból érkeznek, és ugyancsak az alkotó kézjegyének sajátjai. Szoktam néha olyan képeket is festeni, amiket nem firkálok össze, vannak, akiknek ezek jobban tetszenek, de én igazából ezektől érzem igazán a sajátjaimnak a képeimet.
Elővesz egy olyan képet, amely homogénebb, nincsenek szövegek rajta. Bár hiányoznak róla a védjegyként titulált elemek, mégis könnyedén rá lehet jönni, hogy ezt is Stark festette. „Mert a színhasználatod is nagyon jellemző” – jegyzem meg, mire a festő elárulja, hogy az még kevésbé tudatos nála, mint maga a forma. Azért én rámutatok, hogy a rózsaszínek, a lilák, a türkizek a legtöbb képen megjelennek, éppúgy, ahogyan a sötétebb árnyalatok. Van ebben a világban valamiféle lidércesség – mondom neki. Az az érzésem, mintha a kép terein valamiféle átmeneti napszak lenne, blue hour, amelynek az árnyalataiban némi fenyegetettség érződik. Ezek a színek tiszták, harsányak, telítettek, mégis úgy vannak összekombinálva, hogy a kompozíciónak lesz egyfajta misztikuma, sejtelmessége.
Stark kifejti, hogy igazából nem is szándéka, hogy harmonikus, nyugodt képeket hozzon létre. Engem az izgat, hogy a kép terén belül létrehozzak valamiféle vizuális feszültséget, amitől a néző is kicsit izgatottabb vagy idegesebb lesz. Arról kezdünk beszélgetni, hogy talán pont attól jó egy kép, ha felidegesít vagy nyugtalanít, mert amiatt akarom sokáig rajta tartani a szemem. Mert nem enged el. És mivel fogva tart, óhatatlanul is elkezdek gondolkodni a mű által felvetett kérdéseken. Így van az, hogy tulajdonképpen a mű formálja a nézőjét. Mert belepiszkál az evidenciáiba, olykor pedig felforgatja megdönthetetlennek hitt világképét.
Egyébként ezért is van értelme kivinni a white cube-ból a művészetet, mert akkor nem kell számolni a befogadó küszöbfélelmével, így anélkül tud kortársakat fogyasztani, hogy megijedne tőle. Ebből a szempontból is szuper projekt Stark legutóbbi műve, amelyet Lobot Balázzsal és Golemmel közösen valósított meg Somogyszentpálon az idei Street Art Fesztiválon. Az esemény során a település egy-egy falát megfestették a művészek, Stark, Lobot és Golem egy ház oldalát festették ki, a kompozíción pedig éppúgy megjelennek Stark jellemző figurái, mint azok a tipók és feliratok, amelyekről könnyedén fel tudjuk ismerni az alkotót. És ez az alkotás megint csak visszaidézi Stark street-art arcát.
Igyekszem minden oldalról körüljárni Stark szerteágazó és beskatulyázhatatlan tevékenységét, ő pedig sorra mutatja azokat a képeket, amelyeket legutóbb Várgesztesen festett egy művésztelepen. Most épp témakeresésben van, úgy érzi, hogy a Plants from here kiállítás természeti képeit csúcsra járatta, és valamilyen más irányba kellene elindulnia. A friss vásznak talán még a korábbiaknál is lazábbak, több bennük a mellérendelő elem, és mintha a művész jobban engedné, hogy átüssön a vászon fehérsége. Kevesebb a réteg, a figura, talán mintha az egész alkotói praxis most megint a képregényszerűséghez közelítene. Miközben az is nyilvánvaló, hogy Stark még a mostaninál is tud lazább és fesztelenebb kompozíciókat készíteni.
