Messziről indítok, ő is messziről érkezett vissza. Hosszan beszélgetünk, miközben próbálom megérteni a motivációit, végül arra jutok, hogy pályája akár a menni-maradni kérdés felől is körüljárható. Az elvágyódás, a honvágy, a nosztalgia, a hazatérés, a megbékélés, a közel és távol egyaránt jelen van az életútban, és ezeket a fogalmakat jelenítik meg a fotók is, amelyek a Budapest–Milánó–New York–Budapest tengely egy-egy pontján születtek meg.
Az első stáció a budapesti indulás: Tombort az ezredforduló körül az egyik legmenőbb hazai divatfotósként ismertük, neki azonban egyszer csak szűk lett ez a világ. Ismertek, jól be voltam ágyazva a szakmába, és maga a munka komfortos volt. Kényelmes volt az élet, jól működő rutinok és bejáratott szokásrendszer határozta meg, én azonban egyre kevésbé találtam kihívást a munkámban. 2003-ban egy motor-
baleset kapcsán döbbent rá arra, hogy nem jó irányba kormányozza az életét. Két hónapos kényszerpihenőre ítéltettem, ami pont elég volt arra, hogy elgondolkodjam, melyek voltak azok a nagy vágyak, amelyek miatt elkezdtem fényképezni, és hogy pillanatnyilag egyáltalán nem jó, amerre tartok. Egyre sikeresebb és elismertebb vagyok, azonban egyre kisebb terep jut az alkotásnak, és egyre több a gyártásnak. Észre sem vettem, hogy ugyan az álmaimhoz egy lépéssel közelebb kerültem, de magamtól eggyel távolabb.
A rehabilitációt követően azonnal Milánó felé vette az irányt. Hajtotta a becsvágy, az újdonság varázsa, az ismeretlen misztikuma. Ahogy beszélgetünk, nagyjából tíz perc után világossá válik, hogy abban az időben Tombor szinte fel akarta falni az egész világot. Ahogy meséli az élményeit, érzem, a szándéka az volt, hogy széttörje a kereteket, kitágítsa a határokat, és próbára tegye magát. Az európai divatvilág központjában újra ki kellett taposnia az utat, fel kellett küzdenie magát a lépcsőfokokon, ő azonban kettesével szedte azokat, nem nézve hátra. De közben itt is az alkalmazott fotográfia határozta meg a mindennapjait, megrendeléseket teljesített, kiszolgálta a megbízók igényeit, saját művészeti projektjeire kevés idő maradt.
Talán ezért is vágott neki New Yorknak… Hogy a tengerentúlon majd beteljesíti a nagy amerikai álmot. Hogy az óceán a szárnyai alá kerül. Egyre nagyobb lett a lépték, egyre szélesebb a horizont, de mindig nagyobbra és többre vágytam. Úgy képzeltem, hogy majd hirtelen nagyon híres és sikeres leszek kint, de ma már látom, hogy első pillanattól kezdve illúziót kergettem. Aztán amikor egy évig nem történt semmi, elkezdte bejárni Brooklyn utcáit, hogy magának fotózzon. Sosem láttam még ennyi magányos és egymástól elzárt embert egy tömegben. A Lonely Together projekt olyan várost láttat, amelyben ott kísért a törékenység, a bizonytalanság és a magány, és ahol a túlélés az egyedüli cél. Nincsenek igazi közösségek, csak individuumok, akik építgetik a saját életüket és a karrierjüket. Ebben a színes, sokféle és mindent elfogadó, energikus világban tapasztalta meg az egyedüllét nehézségét, és ekkor érzett először honvágyat.
Jól el tudta magát adni, így végül érkeztek a megrendelések is, amelyek újabb fénytörésbe helyezték a dolgokat. Bár hiányzott az otthon, Budapestet abból a világból mégis egysíkúnak, beszűkültnek és szürkének láttam. Ahogyan maga meséli, agresszív volt és törtető, merész és bátor, így egy idő után már a legnagyobbakat fotózta a legnagyobbaknak, közben nem vette észre, hogy még távolabb kerül saját magától. A siker, a hírnév növekedett, de hiányoztak a mély emberi kapcsolatok, a csend, a lassúság. Aztán a szerelménél jelentkező betegség kijózanította. Megváltoztak a prioritások, ekkor igazán fel kellett nőnöm, és rá kellett jönnöm, hogy a történetünk már nemcsak rólam és a csini divatfotókról szól, amiket megrendelésre készítek. Az ego visszaszorult, de a munkát továbbra is darálta. Ingázott Európa és Amerika között, folyamatos jetlaggel küzdött… Olyan voltam, mint a függő, aki mindig megígéri magának, hogy na, még ezt az utolsó nagy melót megcsinálom, de jövő héten már tényleg belekezdek a szabad alkotói munkába. Nehéz időszak következett. Végül aztán ők nyertek. Elérkezettnek látták az időt, hogy gyermeket vállaljanak, Tombor számára pedig világossá lett, hogy haza kell térniük fészket építeni.
Azért jövök haza, mert elegem lesz Amerikából, amelyet első pillanattól kezdve utálok, miközben próbálom magam beleerőltetni a struktúrába, éppúgy, ahogy a kislányom próbálja a formabedobón beleszuszakolni a rózsaszín háromszöget a kék karika helyére. Próbáltam integrálni magam egy olyan környezetbe, amely egyetlen pillanatig sem volt őszinte, és egy pillanatig sem volt az enyém. És azt sem akartam, hogyha gyerekem lesz, akkor ő ebben a felszínes közegben nőjön fel, és hogy ne legyen olyan szorosan együtt a családjával, mint ahogy én voltam
a sajátommal.
A Hazafelé sorozat szól erről a pillanatról: egy mindannyiunk számára ismerős kelet-európai történetet mesél el, amely melankolikusan idézi meg a művész gyermekkori emlékeit, miközben a kollektív emlékezet képeiként is olvashatjuk a szériát. Ez a munka Tombor megérkezése önmagához. Ez a pillanat, amikor rájön, hogy mindvégig a cipőjében hordta a gyökereit, teljesen mindegy, hogy épp mekkora távolságból nézett hazafelé. Amikor megérti, hogy ami van, az épp elég. Ez az érzés, amit Macuo Basó haikuja így mond: Kiotóban is / kakukkszót ha hallok / vágyom Kiotóba.
A fotók, amelyek ezt követően születnek – elég csak a Fényterápia anyagát említeni –, már egy egészen másféle férfit láttatnak. Aki meri vállalni az esendőségét, akit ugyan megdolgozott a világ, mégis: így nyerte el valódi formáját.
És itt érünk el a Dorottya Hotelben látható képeihez, amelyek ugyan megrendelésre készültek, mégis finomságaikban megmutatják, hogy Tombor miként látja a várost, ahonnan elvágyódott, majd ahová mégis visszatért. A város, amely zavaró közelségében a legcsúnyább arcát mutatta, távolról azonban láthatóvá váltak szerethető pontjai. Amit el kellett hagyni, hogy újra szeretni tudja. Ebből a dinamikából született a hotel fotósorozata, amely két részből áll. A Contemporary szobákba modern fotók, a Heritage-helyiségekbe pedig klasszikusabb képek kerültek. Mindkét esetben fotópárokról van szó, amelyeknek egyik oldalán kortárs, kísérleti divatfotók vagy korabeli portrét imitáló figurális kompozíciók, a másikon pedig absztrakt felvételek szerepelnek. Azért is izgalmas ez a projekt, mert nem ad egyértelmű olvasatot a városról, mint az annyiszor látott városképek, hanem kitágítja a néző asszociációs mezőjét, és engedi, hogy egyéni tudásanyagát felhasználva maga rakja össze a kirakós darabjait, a saját Budapestképét. A képpárok különféle érzeteket keltenek, teli vannak szimbólumokkal és utalásokkal, azonban a két fotóból összeálló narratíva mindig az egyén sajátja. Tombor nem árulja el senkinek, hogy miként kapcsolódnak egymáshoz a fotópárok, mert számos, különféle olvasat nyomán köthetők össze. És az ő elképzelése csupán egy a sok közül.
A Heritage-szobák a boldog békeidőket idézik, az egyik oldalon imitálják a múlt század fordulójára jellemző családi portrékat, míg a másikon a Kassák-, a Moholy-Nagy- vagy a Bortnyik-féle konstruktivista világot jelenítik meg. Ezek a képpárok a néző kollektív emlékezetét ébresztik fel, miközben nosztalgikusak is, ily módon kapcsolódnak a Hazafelé sorozathoz. És bár ezek nem Tombor személyes történetei, a képekből mégis előtűnnek azok a finom momentumok, amelyek az alkotó kézjegyét láttatják. A Contemporary-szobáknál hasonló a helyzet, annyi többlettel, hogy ezek a felvételek a divatfotós gyökereit is megmutatják.
A fotópárok erejét pedig az adja, hogy készítőjük többféle távolságból is látta a várost. Amikor távol volt, egészen világossá vált számára, melyek azok a konkrét, Budapest minden kicsiny szegletében fellelhető vizuális és kulturális értékek, amelyek kiirthatatlanok, és amelyekbe mindig meg lehet kapaszkodni, ha elhúz az élet.
A végeláthatatlan beszélgetés lezárásaként azt próbáljuk megfejteni, vajon mitől lesznek ezek a képek igazán tomborzolisak, hiszen mégiscsak megrendelésről van szó, ahol eleget kell tenni a megbízó elképzeléseinek. Végül arra jutok, hogy valójában mindegyik olyan, mint az üveggolyó, amit gyerekként kaptunk, és amit akkor egyáltalán nem gondoltunk fontosnak, pedig még fénylett és csillogott. Aztán amikor felnőttként elővesszük, látjuk, hogy kopott, a széle is lepattant, de most már a mindent jelenti számunkra.
