A tárlaton szereplő képek nem megnevezni akarják a világot, hanem érzékeltetni annak erejét, mozgását és belső törvényeit. Balla művészete nem elbeszélő: nem konkrét tájakat, tárgyakat ábrázol, hanem azt a belső tájat, amelyet nem látunk, csak érzünk.

 

Képei a természet és az ember határán születnek, ott, ahol már nincsenek szavak – csak színek, textúrák és mozdulatok. Kiállított sorozata egységesen hordozza Balla kézjegyét: földszerű színek, vastagon felvitt festékrétegek és vibráló mozgás jellemzi őket. Zöldek, mélykékek, rozsdaárnyalatok, tompa sárgák és vérpiros szilánkok építik fel a festmények képi világát. Nem csupán színes foltok ezek a képek, hanem energiák lenyomatai. A néző nem tárgyakat keres rajtuk, hanem mozgást és ritmust figyel: spirális vonalakat, színrobbanásokat, rétegzett felületeket. A képek sodrása magával ragad, mintha meder nélküli áramlásba kerülnénk.

 

Balla Attila nem illusztrál, hanem olyan emlékeket jelenít meg, amelyeknek nincs konkrét formájuk. Mégis felidézhetnek bennünk egy érzést, egy emléket, tájat vagy egy pillanatot, amelyben minden, a természet, a fény és az ember együtt mozdul.

Festészete informel, technikája egyedi, a festék néhol domborműszerűen áll ki, s a felületen ujjak vagy spatulák nyomai láthatók. Tudatosság és ösztönösség egyensúlya adja munkáinak izgalmát.

 

Így vélekedik Balla Attila a művészetről:

„Arisztotelész a művészet szerepét Metafizikájában az egyén restaurációjában határozta meg. Ezért a művészet feladata – ahogy a múltban, úgy a jelenben is – a katarzis, a lélek, a tudat emlékeztetése a mértékre, az arányra, mely az istenit hozza közelebb az emberhez, így átemeli őt egy magasabb, megtisztult egzisztenciába. Az alkotás folyamata ima, meditáció, az elvonulás csendje.”

 

A művészetpszichológia és a fenomenológia is rámutat, hogy a műalkotások befogadása nemcsak értelmezés, hanem testi és érzelmi élmény is. Az absztrakt művek különösen erősen hatnak ránk, mert nem konkrét dolgokat ábrázolnak, hanem saját érzéseinket és gondolatainkat mozdítják meg. Balla festményei pszichikai tükörként működnek: nyitott rendszerek, amelyek teret adnak a néző belső világának. Nem értelmezni kell őket, hanem hagyni, hogy hassanak ránk. Ez hasonlít a szabad asszociációhoz: a képek nem irányítanak, hanem lehetőséget adnak a saját élményeink, érzéseink felidézésére. Kutatások szerint az effajta élmény, amikor nem jelentést, hanem puszta jelenlétet élünk át, a legmélyebb hatású lehet.

 

Ezért Balla festészete nem információ, hanem érzéki jelenlét. A képei nem a világot mutatják, hanem annak rezgését, amit nem lehet szavakkal elmondani, csak megtapasztalni. Amikor a festészet igazán működik, nemcsak látunk valamit, hanem megérint bennünket. Ez az érintés lehet halk belső válasz, vagy akár csak egy pillanatnyi belső csend.

Balla Attila így vall az alkotás lélektanáról: „Lent vagyok, a tudatom olyan rétegében, amellyel a vászonfelület elkezd beszélni és a mű spontán módon megjelenik."

 

Képei jelen vannak és ez a jelenlét ránk is átragad. Ha hagyjuk magunkat belépni ebbe a világba, talán önmagunkra is rátalálhatunk benne.

 

Képek a művész engedélyével.

 

Az Emberben a művész, művészben az ember című kiállítás augusztus közepéig látható Kazincbarcikán a Mezey Művészeti Központban.