Nemes Anna festményei az ember tünékenységéről, törékenységéről szólnak. Arról, hogy a világban való létezésünk pillanatnyi, porszemek vagyunk csupán, amiket bármikor elfújhat a szél, bármikor történhet velünk olyasmi, ami megszünteti fizikai jelenlétünket. Ezt az érzetet a figurák testtartása, valamint a felületek egyaránt magukban hordozzák. A festő transzparens, könnyű layerekből építi fel a konstrukciókat, ahol a különböző minőségű és jellegű felszíneknek is saját entitásuk van. 2014-ben, a testépítő nőkről készült sorozatában talált rá arra a technikára, amely az idők során sokat finomodott és gazdagodott. Akkor még pusztán akvarellfoltokból épültek a képek, mostanra azonban a művész a tartósabb akrilra váltott, valamint olykor olajjal is dolgozik. Sőt: idővel a színek is eltűntek a kompozíciókról, s már kizárólag monokróm műveket készít.
Az önálló életre kelő foltok, az organikusan születő felületek olyan részletekkel gyarapodnak, amelyeket a festő akarata visz a vászonra: „A régebbi sorozatoknál kevesebbet nyúltam bele a képbe, jobban engedtem a természetet munkálkodni, azonban most már látom, hogy a véletleneket jól kiegészíti az én részvétem.” A különböző felületek között megjelennek a koncentrikus körökben megszáradt foltok, az egy pontba tömörülő fekete részek, a pigmentekre hullott felszínek, valamint a lágy átmenetekben kialakuló ívek is. Ezek izgalmas párbeszédet folytatnak egymással a kép terén belül, hol ritkább, hol sűrűbb layereket adnak ki, ugyanakkor viszonyrendszerük és belső dinamikájuk a kompozíció irányát is megadja. Az alkotó a saját akaratlagos hozzátételeivel tulajdonképpen a néző figyelmét is érzékenyen irányítja. És bár Nemes újabban expresszívebb, szőrszerű felületekkel, sötét, fekete foltokkal és ecsetvonásokkal is operál, a teljes látvány továbbra is légies, éteri és súlytalan.
Sőt: a legújabb festményeken, bár az önálló entitással rendelkező, festői és érzéki felületek nagyobb konstrukcióvá, konkrét figurává állnak össze, az alakok határozottsága, pontosabban lehatároltsága is feloldódni látszik. A művész a poszthumanista filozófia alapvetéseit átültetve maga is úgy gondolja, hogy az emberek nem szigetszerű lények, akiket éles határok választanak le a környezetükről, hanem ozmotikus entitások, amelyeknek határai nem teljesen átjárhatatlanok. A legfrissebb kompozíciókon a figurák éles kontúrjai gyakran teljesen eliminálódnak, így az alakok tünékenysége, efemer jellege még inkább szembetűnő.
Ám nemcsak a figurák vizualitása, hanem pozíciójuk is pillanatnyiságukat, világba vetettségüket hangsúlyozza. Azonban az egyes sorozatokban másképp magányosak ezek a szereplők. A Várfok Galéria Egyszerűen bonyolult kiállításán megjelenő fekete hátterű sorozatban a figurák magukba zárkózva jelentek meg, befelé figyeltek, magzatszerűen összegömbölyödtek. E festményeken olykor két alak egymásba fonódásának lehettünk tanúi, egybeérésük pedig annyira organikus volt, hogy saját határaik eltűntek, masszává váltak. Ezt követően a homogén háttereket felváltották a drapériák, amelyek mintegy védőburokként ölelték körül az alakot. Ezt az érzetet erősítették az egyes munkákon megjelenő ovális formák is, amelyek még erősebben szorították keretek közé a látványt: egyszerre védelmezik és bezárják azt. Ez az archetipikus forma azonban a viktoriánus kor fényképeit is megidézi, amelyeken olykor elhunyt személyeket is megörökítettek. Ebből a gondolatból aztán organikusan nőttek ki azok a képek, amelyeken a figurák koponyákat tartanak a kezükben: intim, meghitt viszonyba kerülnek velük, ami a forma klasszikus értelmezési keretét is újabb olvasattal gazdagítja.
Az új vásznakon azonban már ismét üres, fehér háttér előtt jelennek meg a figurák, amelyeknek a testtartása felfedi esendőségüket. A pózok egyre nyitottabbak, a karok előre nyúlnak, felfelé hajolnak, a távolban keresik a kapaszkodókat. Segítségkérő testtartások ezek, amelyek a Másik irányában keresik a támpontokat. A környezet üressége magányukat erősíti: azt érezzük, hogy nincs a világban egyetlen olyan pont sem, amelybe megkapaszkodhatnának.
A figurák törékenysége destruáltságukban is tetten érhető: részleteik csak olykor-olykor tűnnek elő, egy-egy köldök vagy csípő formájában, az arcok is jellemzően lehajtva vagy háttal ábrázolódnak. Így a figurák, bár mezítelenségükben végtelenül őszinték és kitárulkozók, mégis elrejtőznek a néző szeme elől. Kiszolgáltatott testeket látunk, akik a maguk kendőzetlen valójukban jelennek meg előttünk, ugyanakkor védtelenségüket mégis megpróbálják elrejteni. Szánalmat és empátiát ébresztenek a nézőben ezek a figurák, amelyeknek a szemlélése a felületi játékok miatt érzéki gyönyört vált ki a befogadóban, ugyanakkor a látvány mélyünkből a saját fájdalmainkat is előhívja.
