Ha léteznek még a hieroglifáknál is titokzatosabb rituális képzőművészeti alkotások, akkor azok a Nazca-geoglifák, azaz: homokba vésett hatalmas vonalrajzok. Amíg ugyanis az egyiptomi és maja hieroglifák többségét mára megfejtették, addig a Nazca-geoglifák célja és rendeltetése valószínűleg örökre titok marad.
Felfedezésük hatására ismét fellángoltak a tudományos viták a vonalak rendeltetéséről, ám művészi kvalitásukkal jóformán senki sem foglalkozik, noha a Street Art fényében talán érdemes lenne művészi szempontból is górcső alá venni minden idők legnagyobb kiterjedésű képzőművészeti alkotását.
A Nazca-sivatag Peru környékén fekszik. Évi néhány milliméteres csapadékmennyiségével a világ egyik legszárazabb helye, és mivel nincs sem számottevő légmozgása, sem élővilága, ezért is maradhattak fenn szinte érintetlenül a nazca indiánok által készített kétezer éves ábrák. E geoglifák rendeltetéséről számos tudományos és áltudományos elmélet létezik, ám semmi biztosat nem tudunk róluk. A jelek szerint az inka indiánok elődei, a nazca indiánok hatalmas „írótáblának” tekintették az ötszáz négyzetkilométeres sivatagot és több mint ezer ábrával díszítették. További érdekesség, hogy ábráikat minden esetben egyetlen vonalrajz alkotja, így azok sehol sem metszik egymást, s teljes terjedelmükben csak a levegőből lehet őket megtekinteni, ami talán a lefurcsább jellemvonásuk, és napjainkban is a legbizarrabb elméletek – például: „ősi idegenek”; „korai hőlégbalon-elmélet” – melegágya. Pedig van ebben logika bőven. A nazcák minden bizonnyal megfigyelték, hogy e kietlen sivatagnak ontológiai értelemben nincs semmilyen rendeltetése, hiszen csapadék és légmozgás hiányában nem tud benne megfoganni az élet; így adta magát a kérdés, hogy akkor miért teremtették az istenek, milyen célt szolgál, mire való? Szintén megfigyelhették, hogy emberemlékezet óta fennmaradtak lábnyomaik. Sőt: ha mélyebbre ástak, ott olyan sötétebb, oxidálódott kőzetrétegre bukkantak, amely végképp elkophatatlannak látszott. Ekkor léphetett színre egy nazca-pap vagy művészzseni, aki szerint e kietlen sivatag isteni rendeltetése nem lehet más, mint olyan hatalmas írótábla, amellyel üzenhetnek az isteneknek. Ehhez pedig „csupán” el kell távolítani a felsőbb talajréteget, és máris rajzolhatnak… Így jöttek létre, a felső talajszínt módszeres eltávolításával, e híres vonalrajzok, melyek egyaránt lehettek útjelzők, rituális zarándokutak és totemmisztikus csillagképek.
Hogy jelentős részüket csak repülőgépről látni, az szintén nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az istenek számára szánták őket. Sőt, kifejezetten praktikus megoldás, mivel így az ellenséges indián törzsek sem láthatták, tehát nem tudták elpusztítani őket. Hogy részben „vakon” dolgoztak, mindenféle önellenőrzés nélkül, az viszont csakugyan bámulatra méltó – és igen előkelő helyet biztosít nekik a művészettörténetben. Talán egyedül Beethovennek azokkal az utolsó műveivel mutatnak távoli rokonságot, melyeket a német mester már teljesen siketen komponált, így semmilyen módon nem tudott hallás alapján kontrollálni.
Művészi elemzésük előtt fontos megjegyezni, hogy a prekolumbián indiánok vallása az ősi sámánizmusra épült, így művészetüket nem lehet különválasztani totemmisztikus világuktól. Ebben sem lenne semmi különleges, mivel a sámánizmus volt a legősibb vallás az emberiség történetében, és ez volt a honfoglaló magyar törzsek ősi vallása is. Csakhogy a nazcák mindig meglepnek minket. Ábráik ugyanis fele részben nonfiguratív minták – egyenesek, spirális alakzatok, trapézok etc. – fele részben növényi, totemmisztikus, humanoid vagy hibrid formák. Meglepő módon azonban totemállataik jelentős része – például a kolibri, a pók, a gyilkosbálna – nem őshonosok Peru környékén, így meglehetősen bizarr „totemállatok” vagy „csillagképek”. Az alábbi képen a legnagyobb és leghíresebb ábrák méretarányos képét látjuk. Szembetűnő, hogy mennyire stilizáltak például a szintén totemmisztikus ősi barlangrajzokhoz képest. Realisztikus vonások helyett nazca művészeinket szigorú geometriai látásmód jellemezte. Vélhetőleg elsőként azoknak a hosszú, egyenes vonalaknak tömkelegét alkották meg, amelyek valódi szakrális utakat kapcsoltak össze templomaik között, ugyanakkor maguk is betöltötték a misztikus „erővonalak” vagy „vízerek” funkcióját. Ezekből fejlődött ki – az egyenes erővonalak fokozatos absztrakt, majd figuratív evolúciója révén – az ötven méter hosszú Kolibri, a százharmincöt méter hosszú Kondor és a kétszáznyolcvanöt (!) méter hosszú Gém. E három csillagkép-totemállat azonos stílusban készült: nincs bennük szögletes vonal, csak egyetlen olyan egyenes vonal, amely a szükséges helyeken ellipszisekbe torkollva folytatódik. Jellegzetesen hosszú csőrük meghatározott csillagok felé mutatnak, ám ami ennél is lényegesebb: e hurokban végződő csőrök maguk is zarándokutak lehettek, és a nazcák meghatározott céllal, például felajánlásokkal vagy kérésekkel járhatták körül rituális tánc vagy zarándoklat révén az egyes totemállatokat.
A két pontot legrövidebb úton összekötő egyenesek mellett az absztrakt spirális forma csigázta fel leginkább a nazca-rajzolók képzeletét. Jelentésüket sajnos nem ismerjük, ám minden bizonnyal ezek is speciális zarándokutak voltak, és talán nem teljesen véletlen hasonlóság fűzi őket a távolkeleti mandalákhoz, melyek közül legismertebb a monumentális buddhista fellegvár, Borobudur, melynek mandalaszerű formáját szintén csak repülőgépről látni. Hasonló spirális „mandala” a nyolcvan méteres Spirál és a hetvenkét méteres Labirintus. A hindu és buddhista mandalák minden esetben az elmélyülés és meditáció kellékei, ám a nyugati kultúrában a spirális mozgás és labirintus szintén felidézi az „ördögi köröket” és az olyan modern fizikai energiamezőket is, mint például a spirális órarugók. Ebből a szempontból a Majom az egyik legérdekesebb geoglifa. A rendkívüli állat farka ugyanis spirális Labirintusba torkoll. Jó kérdés, vajon milyen szándékkal rótták benne végtelen köreiket a nazca zarándokok?
Kisebbek és halványabbak az újonnan felfedezett ábrák, mint elődeik, sokukat csak az MI segítségével tudták a kutatók detektálni, így aligha lehettek a fentiekhez hasonló szakrális zarándokutak, ugyanakkor formai szempontból sokrétűbbek. Különösen a Harcos és a késpengét tartó (!) Gyilkosbálna, amely teljesen abszurd, pszichedelikus hangulatot áraszt maga körül a kietlen homoksivatagban. Picasso kései korszaka, s Miró Csillagképei és Klee művészete sok hasonlóságot mutatnak a Nazca-vonalrajzokkal. De leginkább az amerikai Basquiat olyan street-art művei foghatók hozzájuk, mint a Hős vagy a Tenor. Utóbbi hatalmas tabló, amelyen hasonló állatfigurák és humanoidok sorakoznak. – Vajon az érdekes származású amerikai festő tudatosan idézte és „parodizálta” volna a nazcák „graffiti-vonalrajzát” vagy csupán zsigereiben hordozta e távoli ősök atavisztikus vonásait? A régebben felfedezett, nagyobb és híresebb ábrák szigorú, szakrális geometriája ugyanakkor élesen elhatárolja őket a popkult, a street art és a fenti alkotók művészetétől.
