Nem valószínű, hogy Van Gogh matematikai értelemben használt volna stilizált vektorokat, ennek ellenére az sem zárható ki, hogy nagyon is agyafúrt módon irányította látszólag spontán és expresszív „vonalkáit”.
Manapság egyre divatosabb Van Gogh festményeit a természettudományok fényében értelmezni. Tavaly ősszel olvashattuk a Csillagos éjről, hogy híres központi örvénylése nem feltétlenül a Tejút, inkább olyan „légköri turbulencia”, ami szabad szemmel nem látható, de Van Gogh felismerhette – legalábbis José Luis Aragón, mexikói kutató szerint. Tehát Van Gogh örvénylő ecsetvonásai fizikai értelemben vett turbulenciák.
Csakhogy Van Gogh szaggatott ecsetvonásai nem minden esetben spirális mozgású örvénylések, sokkal inkább olyan vonalszakaszok, amelyek meghatározott iránnyal és kiterjedéssel rendelkeznek – mindig tartanak valahová –, így matematikai értelemben „vektorok”, még akkor is, ha értelemszerűen nem lehetnek teljesen egyenes vonalszakaszok. A másik probléma a turbulenciaelmélettel, hogy Van Gogh „örvénylései” a fizika világának minden szegmensében megjelennek a mágneses és elektromos terektől kezdve a valódi örvényekig és a spirálgalaxisok jellegzetes formájáig. Van Gogh zsenije éppen abban rejlett, hogy zsigerből érezte ezt, és képes volt e kozmikus flowból szuverén művészi világot építeni.
Csillagos éj (részlet)
Spirálgalaxis NBC 1300; Hubble teleszkóp; 2004
Mágneses terek; forrás: internet
Lieber Erzsébet: Körök; elektrográfia: elektromos eszközzel létrehozott kép; kortárs
Olyan ösztönös, expresszív zseninek látjuk Van Goghot, aki kizárólag természet után festett, rendszerint abszintmámorban fogant dionüszoszi attitűddel, és aki képes volt kivetíteni a lelkében kavargó démonokat. Csakhogy e félig-meddig romantikus toposszal ellentétben Van Gogh számos alkalommal készített vázlatrajzot festményeihez, sőt, „vonalkázós” stílusa feltehetőleg éppen ezen előtanulmányokból fejlődött ki. Másrészt: Gauguin, Toulouse-Lautrec és mások személyes hatására kompozíciós módszere idővel egyre fejlettebb lett, egyre koncentráltabb és „apollóibb”, miközben művei egyre inkább eltávolodtak a látható valóságtól.
Így lett az átlagos rajztudású Van Goghból valódi Midasz király, aki különleges „vonalkázós” stílusa révén képes volt bármit „arannyá” változtatni ecsetével, hiszen megtanulta irányítani e spontánnak tűnő vonalakat, képes volt felruházni őket előre meghatározott iránnyal-rendeltetéssel, így azok valódi vektorok módján kezdtek el viselkedni, és ettől kezdve úgy táncoltak, ahogyan Van Gogh fütyült.
Van Gogh „vektorait” leginkább akkor érhetjük tetten és érthetjük meg, amikor azok utakat ábrázolnak. Ciprusokat megjelenítő híres tájképén az irányított vonalvezetés három különböző formáját látjuk. Az égitesteket koncentrikusan szaggatott „fényküllők” övezik, mint „légköri turbulenciák”, miközben az egyiptomi obeliszkeket idéző ciprusok – Van Gogh szemében a halál jelképei – hatalmas sötét törzsét vertikálisan felfelé törő, S alakú arabeszkvonalak alkotják, amelyek így a heves szélmozgás érzetét keltik. Az út ugyanakkor csupa szaggatott, vízszintes ecsetvonás: Van Gogh ezáltal éri el, hogy az utat akkor is mozgalmasnak és dinamikusnak lássuk, ha jelenleg nincs rajta nagy forgalom. Ergo: Van Gogh az Út teleologikus és példázatszerű jellegét ragadja meg, amely egyszerre kínál utazást fizikai és metafizikai síkon.
Baljóslatúan tornyosul felénk Az auvers-i templom. A templom előtti utat az apácával a fenti képnél ezúttal színesebb „vektorok” hálózzák be. Az Út szembetűnő formai analógiát kínál az apáca által viselt főkötővel, azáltal, hogy V alakban kétfelé kanyarodik, így olyan, mint egy hatalmas „Vincent” szignó, ami Van Goghot igencsak meglephette. Nem tudni, az apáca merre indul – mennybe-e vagy a pokolba –, de érezni a színes vektorok által kiváltott dinamikát.
Ismét a szokásos búzatáblákat látjuk Van Gogh egyik utolsó képén, ám aranyló színek helyett viharos időben, vészjóslón. A köztük kanyargó ösvény pedig már háromféle irányba vezető, egyetlen hatalmas Vincent-szignó, melyen vörös-zöld vektorok futnak az ismeretlenbe. Ahogy festőnk „vv” szignóját hordozzák kisebb léptékben az égbolt varjai is. (Néha nem könnyű megmondani, hol ér véget a sötét égbolt és hol kezdődnek a varjak).
Idővel egyre komplexebb és egyre talányosabb lett Van Gogh szimbolizmusa. Így végezetül bele kell törődnünk, hogy a példabeszédeken túl, vélhetőleg Van Gogh hittel folytatott harcának egy-egy stációját látjuk utakat ábrázoló tájképein.
Van Gogh fenti képei után nehéz ismét megszólalni, ám kortárs festőink közül feltétlenül említést érdemel Tóth Anna tavalyi Vektorok című sorozata. A művész jelenleg kizárólag nonfiguratív képeket fest, mégpedig olyan fluoreszkáló festékkel, amely UV-fényben világít. (A maguktól világító anyagokat „foszforeszkálóknak” hívjuk, az UV-fényben világítókat pedig „fluoreszkálóknak”). Tóth Anna Vektorai szigorúan matematikai értelemben véve valódibb vektorok, mint Van Gogh vonalkái, mivel szinte teljesen egyenes vonalszakaszok. Ám fontosabb ennél, hogy ezen kívül olyan „meditációs irányvonalak”, melyek belső, spirituális utakat jelölnek, olyan modern „mandalák”, melyekbe az úgynevezett külső, figuratív valóság csak elvétve hatolhat be, rendszerint Tóth Anna hatalmas „T. A.” szignójaként. Tóth Anna művészi útja tehát a matematika világából vezet a belső elmélyülés irányába, a ráció felől transzcendens dimenziókba, míg Van Gogh vonalkás vektorai eredetileg belső projekciók voltak, lélekrezdülések dekoratív kivetülései, melyek idővel olyan koherens „világképpé” álltak össze, melyet paradox módon éppen a mi modern, racionális világképünk legitimál. Így nem annyira Cezanne, mint inkább Van Gogh volt az, aki a modern művészet „Szent Grálját” felfedezte.
