Arisztotelész és az empirista filozófusok szerint az emberi elme tiszta, hófehér papírlap (Tabula Rasa), amelyet az élettapasztalat tölt meg tudással, tartalommal. Ezzel szemben Platón és az idealisták szerint az emberi lélek halhatatlan, és egy filozófus vezető segítségével képes visszaemlékezni („mimézis”) összes korábbi életére a Földön vagy az Ideák Világában. E filozófiai vita eldönthetetlen, ám annyi biztos, hogy a Tabula Rasa hívei szerint is jelentős szerephez jut a visszaemlékezés, hiszen „papírlapunk” nem végtelen: az új tapasztalatok folyamatosan írják felül és törlik a régieket, kivéve azokat, melyek olyan mélyen vésődtek belénk, hogy életünk végéig elkísérnek.
Freudot és Jungot jócskán megelőzve nyitotta meg e disputa újabb fejezetét az interneten is olvasható Egy angol ópiumevő vallomásai című nagyszerű esszéregény, melynek szerzője, Thomas De Quincey az emberi lelket (vagy elmét) az ókori palimpszesztekhez hasonlítja. A palimpszeszt olyan papirusztekercs, amelyről az eredeti szöveget részben vagy teljesen eltávolították és helyébe új szöveget írtak, ami rendkívül praktikus megoldás volt, mivel a könyvnyomtatás előtti üres papiruszok meglehetősen drágák voltak. Csakhogy bizonyos vegyi eljárások alkalmazásával felszínre hozható az összes korábbi réteg a palimpszesztről, így papiruszunk kvázi háromdimenziós adathordozóvá válik. Az angol ópiumevő De Quincey zseniális felfedezése, hogy elménk is hasonlóképpen funkcionál: igazából soha semmit sem feledünk el, minden releváns tapasztalat tudatalattink végtelen tárházába kerül, ahonnét bármikor előhívható olyan „kémiai időutazás” révén, mint például az ópiumevés. Ugyanígy bármilyen középkori népszínmű pongyola szövege alatt ott lapulhat egy klasszikus antik tragédia, amelyet Dionüszosz mámoros ünnepein adtak elő a dolgok „rétegzettségét” talán legplasztikusabb módon szemléltető ógörög színházakban, ahol a lelátók „rétegzett” karéjai biztosították a tökéletes akusztikát és a nézők társadalmi rangját az előadásokon.
Hófehér Tabula Rasa helyére nem nehéz odaképzelnünk azokat az üres vásznakat és falfelületeket, melyekre a leghíresebb és legrétegzettebb festmények kerültek fel. Kezdjük rögtön a két géniusszal! Leonardo az általa kifejlesztett sfumato technika révén – azaz: újabb és újabb festékrétegek fokozatos felvitelével – alkotta titokzatos mosolyait és fátyolosan elmosódó tájképeit. Köztük a Szent Annát ábrázoló érdekes családi képen látható csodás, rétegzett panorámát. Mindez Raffaellóra és a velencei koloristákra egyaránt hatással volt; sőt: még az építészekre is. Sokak szerint Leonardo terve ihlette a francia chambord-i kastély hasonlóan hegyes toronykupoláit, melyek sejtelmesen mosódnak el a víztükörben.
Egészen más a helyzet Michelangelo freskóival a Sixtus-kápolna mennyezetén. Az utolsó „réteg” itt már aligha Michelangelo zsenialitását jelzi. Az egyházi mécsesek füstje ugyanis folyamatosan fújta a kormot a mester freskóira, így esztétikai hatásuk az évszázadok során jelentős mértékben átalakult, azokat mindenki – még Tolnay Károly is – „őszies árnyalatúnak” és „borongósnak” vélte; másrészt kialakult egyfajta általános nézet, miszerint a szobrász Michelangelót nem érdekelték a színek, nem volt vérbeli kolorista. Csupán a nyolcvanas években kezdődött meg a nagy „leleplezés”, a restaurátorok ekkor kezdték eltávolítani a korom félezeréves rétegeit. – És micsoda színek lapultak ott! Azóta az egész kápolna ragyogó opálszínekben fürdik, sőt: egyes próféták és szibillák köpenyét transzcendens „neonszínekkel” lehetne jellemezni. Különösen Dániel próféta újjászületett alakja ragyog szemkápráztató módon. Ezúttal oroszlán nélkül ugyan, de sörényre emlékeztető bozontos hajjal és tetőtől-talpig neonszínekben látjuk. – És ki tudja: talán csakugyan megfestette volna prófétáit és szibilláit foszforeszkáló neonszínekkel a mester, ha lett volna modern lumineszcences festékanyaga hozzá, hogy azok „Örök Világosságként fényeskedjenek az éjszakában”.
A tökélyre fejlesztett reneszánsz perspektíva után nehéz lett volna a képek térbeli mélységét és rétegzettségét még tovább mélyíteni. Leginkább talán azon posztimpresszionista festőknek sikerült ez, akik a térmélységet az illuzionista színperspektívára bízták, mint Cezanne és Gauguin; vagy Lautrec, aki tökéletesen belekomponálta képeibe az alattuk lapuló kartont.
Ám igazi, fizikailag érzékelhető rétegekről főként Picasso kollázsai kapcsán beszélhetünk. Az 1913-as nagy Gitárkollázsról készült videón részletesen is megtekinthetjük a Picasso által rétegesen felhasznált „fosszilis” kollázstextúrákat. Picasso rendkívül kreatív volt: a tarkabarka részekhez például zenei ornamentikát idéző falitapétát használt. De korabeli spanyol nyelvű újságcikket is olvashatunk, ha átpillantunk a gitár hangnyílásán.
Videón: https://m.youtube.com/watch?v=qxqR3ld2RoA
Végezetül kortárs festőink közül érdemes kiemelni Bánki Ákos Ujj-képeit. A rendszerint dionüszoszi attitűddel alkotó Bánki egyik „ujj/újdonsága”, hogy ecset helyett ujjaival festette őket, tehát az alkotás során közvetlen fizikai kapcsolatot létesített textúrával és faktúrával. Sőt: belépve e nagyméretű képek belső terébe – mint példaképe, Jackson Pollock – kifejezetten a testét használta ecsetként, egyfajta „rituális táncot” járva, melynek során teljesen elmosta a figuratív és nonfiguratív festészet határait, hiszen alapvetően nonfiguratív műveit az emberi test, mint „figura” hozta létre.
Másik nagy „ujj/újdonsága”, hogy új sorozatának képei szó szerint „rétegzett” művek: ugyanis több képet festett egymásra, az egymásra rakódó színek harmóniája pedig szerinte így jelentősen eltér attól, mintha egyszerűen kikeverte volna őket az ecsetjével. Ehhez fogható rétegzettséget és transzcendenciát korábban talán csak Goya alkotott Fekete Festményein a nagy klasszikusok közül. Goya szintén vegyes technikát használt: saját vidéki házának falait festette feketére olajfestékkel, korommal és enyvvel. Erre az inverz alapozásra alkotta szomorú hangvételű utolsó opusát, amely az emberiség kilátástalan harcát ábrázolja az örök sötétséggel. A siket művész elméje ekkorra már teljesen elborult, így nem vitás, hogy a Fekete Festmények éjsötét alapozásában saját lelkének negatív Tabula Rasaját és palimpszesztjét kell látnunk. Ám ennek a negatív világképnek is létezik inverz, pozitív változata. Ilyenek látom Tóth Anna neonfényű Vektorait, melyek fluoreszkáló fényét és hullámzását az egyre korábban beálló téli sötétség nemhogy nem oltja ki: megnöveli!
Tóth Anna: Vektorok; 2024; vegyes technika: fluoreszkáló neonszínek, UV-fényben
