- … „És mekkora szamár volt már a dédapja is!”
- Szamáriskola
- A dédapa öröksége
Noha Goya festői életműve rendkívül terjedelmes és heterogén, legtöbb festményét és udvari portréját rokokó báj és rengeteg fény ragyogja be, általuk vált korának talán leghíresebb európai festőjévé. Dekoratív vásznai mellett jóval kevesebb figyelmet kaptak rézkarcai. Ezeket alig vásárolták, később pedig be is tiltotta őket az egyre szigorúbb spanyol inkvizíció, így utolsó, a világtól elvonultan és süketen alkotott sorozatát meg sem próbálta nyomdába adni. Pedig a mi szemünkben Goyát leginkább szarkasztikus és „szürreális” rézkarcai teszik a legelső igazán „modern” képzőművésszé. Legnagyobb sorozata nyolcvankét táblából álló hihetetlenül heterogén korpusz. A legkönnyebben értelmezhető és legmulatságosabb táblákon szamarak és majmok helyettesítik az embereket, mint a butaság örök érvényű szimbólumai. Látunk orvos-szamarat; tudós-szamarat; szamarat festő majmot; és zenész-szamarat egy zenész-majommal közösen muzsikálni. Legviccesebb mégis a fiatal „nemes” szamár, aki miután alapos képzésben részesült a tudós-szamártól a szamáriskolában, vaskos könyvében felfedezi, hogy bizony mekkora szamár volt már dédapja is azon a bizonyos szamárlétrán! (Talán pontosan az a tekintélyes szamárszemély, akiről e zseniális portrét festette a képen látható festőmajom?)
- „Az értelem álma szörnyeket szül.”
- Majomszamárduett
- „Ha ló nincs…
S bár e szarkasztikus szamarak még nem teljesen azonosak a bennünket érdeklő Kecskebakkal, teljesen nem is függetlenek tőle, mivel a francia felvilágosodás eszméit valló Goya szemében e rengeteg szamárember és majomember rendkívül szánalmas látványt nyújtott, egyik leghíresebb rézkarca szerint pedig: „Az értelem álma szörnyeket szül”. Azaz: a Goyát idővel egyre jobban foglalkoztató boszorkányok és sátánisták nem annyira az emberi gonoszság, mint inkább az emberi tudatlanság termékei. Valószínűleg az Ördög lámpása című remekművön látjuk elsőként összefonódni vagy „kereszteződni” a két motívumot: egy leszegett fejű Kecskebak – az amerikai Fekete ember európai változata – az Ördög lámpása segítségével csábítja magához a megbabonázott embert, a háttérben táncoló szamarak előtt, akik a butaság jelképei. Az amerikai folklórban a Fekete ember képviselte a Goatot, aki mindig magánál tartotta az Ördög könyvét. Ebbe írták be a nevüket saját vérükkel a leendő boszorkányok, és erre a kétes értékű „bizonyítékra” alapozták a későbbi salemi boszorkánypereket a szigorú puritánok. Goya idejében azonban a boszorkányüldözés és boszorkányégetés már tömeges méreteket öltött, ami legalább annyira dühítette Goyát, mint maguk a boszorkányok. Ennek ellenére – érthető okból – a szamár-papot vagy szamár-inkvizítort még ő sem merte volna nyomdába adni. Ugyanakkor rajzolt két férfit, akik helyet cserélve szamarukkal, hátukra veszik őket, „ha ló nincs, a szamár is megteszi” alapon. E merész inverzió mögött mintha halványan felsejlene valami homályos bibliai párhuzam. A nem sokkal korábban megjelent Gulliver utazásaiban olvashatunk olyan rendkívül intelligens Nyihahákról, akiket az emberek (szigetükön az alantas „Jehuk”) nagyon hasonló módon szolgálnak ki, ám nem valószínű, hogy Goya olvasta volna Swiftet.
De térjünk vissza a bennünket foglalkoztató Kecskebakhoz, akihez az Út bizony boszorkánysággal van kikövezve. Goya részben megrendelésre, részben önszántából kezdett boszorkányokkal és feketemágiával foglalkozni. A kulcsmű vagy fordulópont a már említett Az értelem álma szörnyeket szül című metszet. Egyfelől, mert Goya a boszorkányságot és a babonákat a tudatlanságból eredeztette az inkvizítorok által hangoztatott emberi gonoszság helyett; másrészt: mert napnál világosabb, hogy Goyát idővel egyre inkább beszippantotta az általa ábrázolt feketemágia és boszorkányság. Az értelem álmában mintha ő pillantotta volna meg elsőként a felvilágosodás és ateizmus egyik legnagyobb problémáját: az értelem által száműzött szörnyek és démonok ugyanis nem feltétlenül a nagy nihilbe zuhannak alá, hanem a tudatalatti világokba, ahonnét másféle, pszichoszomatikus és egyéb úton-módon fejtik ki ártó hatásukat. A csillagként összeomlott mennyország(ok) helyén pedig olyan szívó hatású „feketelyuk” keletkezik, ami emberi szemmel láthatatlan, ereje pedig csak a XX. században válik majd világossá. Goya metszete tehát eleve kétértelmű: az alvó értelem ugyanis kétféleképpen szülhet démonokat: egyrészt a tudatlanság révén; másrészt: a tudattalannal érintkező valódi alvás (vagy látomásokat okozó narkotikumok) hatására. Goya fekete-fehér metszete minden festménynél beszédesebben érzékelteti fény és sötétség harcát az emberi lélek mélyén.
A Boszorkányszombat című képen már teljes pompájában látjuk az éjszaka trónján székelő Kecskebakot. Ezen a merész alkotáson minden motívum inverzió: valamely hétköznapi vagy szakrális motívum tudatos tagadása. A boszorkányok úgy övezik fekete Urukat, mint Jehovát az angyalok és szentek. A boszorkák csecsemőket kívánnak kegyébe ajánlani. A lángoló szemű Kecskebak bal patáját nyújtja a csecsemők felé, mintha ezzel az inverz gesztussal próbálná őket „megáldani”. A sűrű denevérkoszorú övezte fogyó Holdnak is balfelét látjuk, míg a Goat szarva Dávid király lantjára emlékeztet, nemi szervét pedig a lábai előtt heverő boszorka feje meglehetősen egyértelműen és hihetetlenül merész módon „takarja el”… A Boszorkányszombat még Goya pályája csúcsán készült, ám nem sokkal később a műveit egyre inkább átható sötétség őt magát is beszippantotta, így utolsó munkáit már siketen, megbomlott elmével és a világtól teljesen elszigetelten hozta létre. Legismertebbek a saját házának falait „díszítő” Fekete festmények, melyek otthonát kvázi „pandemóniummá” változtatták. A Fekete festményeket vizsgálva ismét megpillantjuk a boszorkányszombaton trónoló Goatot. Az inverzió itt még erősebb, mivel az összes Fekete festmény inverz módon és vegyes technikával készült: Goya korommal és talán enyvvel feketére festette az összes házfalat, és erre a fekete „alapozásra” vitte fel festményeit. Ám a koromfekete Goatot nem festette újra, csupán a körvonalait, hiszen teste maga lévén a fekete alapozás! Goya elméjében ekkor már szinte teljes sötétség honolt, ám e nagyon is tudatos inverzió még zsenialitását is megcsillantja.
