Az ókori görögöknek három nagy mondaköre volt: a trójai, a mükénéi és a thébai. Az első kettő a Trója alatt harcoló, majd onnan hazatérő hősök történeteit beszéli el, míg a harmadik – a legősibb és a legbizarrabb – a thébai uralkodók tragikus életébe enged bepillantás. Közülük is kiemelkedik Oidipusz király és a Labdakida királyi család közismert tragédiája.
Szophoklész drámájának különlegessége, hogy „szinoptikusan” készült az Oidipusz életét feldolgozó más drámákkal és vázafestményekkel, s olyan szakrális épületekkel, mint a tökéletes akusztikájú görög színházak, a Delphoi Jósda és az Akropolisz. Sajnos a Delphoi jósda nagyrészt megsemmisült, ám a fenti illusztráció segítségével némi fogalmat alkothatunk hajdani szépségéről. A hozzátartozó színház szerencsére fennmaradt. Mivel pedig szinte minden görög tragédia valamiféle homályos jóslattal indul – vagy a köré szerveződik – így vélhetőleg rendszeres jelleggel játszották őket Delphoiban.
Az Oidipusz-monda cselekménye is egy Delphoiból érkező jóslattal kezdődik: eszerint Laertes thébai királyt és Iokaszté királynét saját újszülött gyermekük fogja meggyalázni, s meggyilkolni. Ezért nehéz szívvel ugyan, de hűséges szolgájuk révén megválnak a csecsemő Oidipusztól. Csakhogy a hűséges szolga képtelen kioltani a gyermek életét, és egy pásztor gondjaira bízza, akitől végül egy távoli polisz gyermektelen uralkodóihoz kerül, akik saját fiukként nevelik fel. Csakhogy miután felcseperedik, ő is ugyanazt a jóslatot kapja: „Meg fogja ölni saját atyját és tulajdon anyjával hál.” Oidipusz azonnal felkerekedik, és maga mögött hagyja a szülői házat, nehogy kárt tegyen feltételezett szüleiben. Vándorlása során vitába keveredik egy uraság pökhendi kocsisával, ami valódi harccá fajul: Oidipusz a kocsi minden utasával végez, egyetlen szolgát kivéve, aki kereket old. Ezt követően érkezik Thébába.
Csakhogy Théba lakosságát egy Szfinx névre hallgató asszonyarcú, oroszlántestű hibrid szörnyeteg tizedeli, felfalva mindenkit, aki nem fejti meg a feladványát. Oidipusz is tesz nála egy próbát: Szfinx: „Reggel négy lábon jár, délben két lábon, éjszaka három lábon. Mi az?” Oidipusz: „Az Ember!” – A Szfinx azonnal szörnyet hal, miután rejtvényét Oidipusz megfejtette. Hősünket vállára veszi a thébai tömeg. Ráadásul: a királyi trón is üresen áll, mivel a szépséges Iokaszté királyné férjének életét nemrég rablógyilkosok oltották ki: tehát a hollywoodi sikersztorikra jellemző szerelmi szál is megvan! Oidipusz idővel csakugyan elveszi Iokasztét.
Az Oidipuszt és a Szfinxet ábrázoló vörösalakos vázafestmény az ókori festészet egyik legszebb alkotása. Az ismeretlen művész kiválóan mutatja be a szakállát vakargató Oidipusz töprengését, az emberi értelem diadalát a káosz és a sötétség teremtménye felett. A büszke Szfinx kígyószerű, S alakú farka pedig kitűnően harmonizál a jón oszlop jellegzetes csigavonalával és a váza peremét díszítő meanderekkel is: tökéletes formai harmónia! Ehhez a letisztult tökélyhez képest Ingres csodálatos technikával készült neoklasszikus képe összeségében visszalépés, de még mindig tartalmaz szép és érdekes részleteket. A francia festő szintén kiválóan ragadja meg a szereplők gesztusait. A Szfinx bal lábát emeli fel a rejtvényfejtés során, miközben Oidipusz bal lábba vaskos kőtömbön pihen: nyilvánvaló utalás az enigmában szereplő „három lábra”. Sőt: hét óránál felfedezhetünk egy újabb emberi lábat: a Szfinx egyik áldozatának talpát. Ugyanakkor mintha Ingres túlhangsúlyozná a Szfinx nőiességét duzzadó kebleivel: nem itt kell keresnünk Oidipusz tragédiájában az erotikát. Mindez szélsőségesen eltorzult formában folytatódik Gustave Moreau „szimbolista” képén, melyen a bukott Szfinx szirén módjára próbál meg „flörtölni” Oidipusszal, aminek végképp semmi köze az eredeti tragédiához és nem is szimbolizál semmit.
Oidipusz és Iokaszté a Szfinx legyőzése után családot alapítanak és békésen uralkodnak. Csakhogy a városban járvány tör ki, és itt veszi kezdetét Szophoklész tragédiája, az Oidipusz király. A megoldás megint egy jóslatban rejlik: a város vak jósa (Teiresziász) szerint a járvány Laiosz király gyilkosainak és egy vérfertőző személynek köszönhető. Oidipusz rögvest nyomozni kezd a feltételezett bűnösök kiléte után, és a világirodalom első (és legjobb!) detektívhistóriája közben fokról fokra fedezi fel a lesújtó valóságot: saját maga az apagyilkos és vérfertőző, aki saját anyjával hált és nemzett utódokat! Szophoklész drámája azonban nem az apagyilkosságra és a vérfertőzésre fókuszál, hanem Látszat és Valóság bonyolult viszonyára. Oidipusz tragédiája ugyanis abban rejlik, hogy nem látott a saját szemével, nem hitt a thébai jósnak, miközben mindvégig látszatvilágban élt. Ezért vakítja meg magát az öngyilkosságba menekülő Iokaszté halotti ruhájának kapcsaival. Valójában ő volt a „vak”, és a vak thébai jós volt az, aki „látott”. Ám a tragédia végén Oidipusz is vakon, a vakok jellegzetes botjával – „három lábon” tipegve – hagyja maga mögött a várost, önbeteljesítve a Szfinx szavait, és haláláig magában hordozva a valóságosnak tűnő látszatvilágok „komplexusát”.
Arisztotelész nem véletlenül tekintette Szophoklésznak ezt a drámát a legtökéletesebb görög tragédiának. Egyrészt, mert végigvonul benne egy rejtett jelentésréteg, melyben minden motívum az emberi látással és a szemekkel kapcsolatos; másrészt: mert a Látszat és Valóság viszonyán való filozofikus elmélkedés kvázi „megjósolta” a nyugati filozófia legérdekesebb disputáját Platón és saját maga (Arisztotelész) között, amit Raffaello tett halhatatlanná Az athéni iskola című freskón, melyen egyébként az ég felé mutató Platón az Ideák Világát tekinti valóságosnak, míg a Valóságot csupán az előbbi hitvány másolatának tartja. Aligha róható fel a görög művészeknek, hogy mindezt nem tudták olyan tökéletesen vizualizálni, mint Raffaello. – Vagy mégis? – Ha alaposan szemügyre vesszük az ógörög színházat, akkor lényegében az emberi szem keresztmetszetét látjuk a pupillára emlékeztető aprócska színpaddal (orkeszter) és az ellipszis alakú lelátókkal. Ez volt Szophoklész „munkahelye”, és ő képes volt a munkahelyét vizuálisan is belekomponálni drámájába, amihez hasonlót csak Shakespeare tudott, amikor saját Globe Színházának pusztulását is belealkotta A viharba. Különös fintora a sorsnak, hogy a híres Prospero-monológ is Látszat és Valóság viszonyán elmélkedik:
„…Olyan szövetből
vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
álomba van kerítve…”
