Paul Gauguin: A csellista; 1894
Noha Gauguin és Van Gogh művészete és temperamentuma jelentősen különbözött, volt bennük néhány lényeges közös vonás. Mindketten igyekeztek felszabadítani a színeket természetes kötöttségeik alól és azokat expresszív-szuggesztív módon alkalmazni; másrészt az impresszionistákkal és pointillistákkal ellentétben visszahelyezték ősi jussába a vonalrajzot. Van Gogh „vonalkázós” stílusa azóta fogalom lett, ám Gauguin hosszú-hosszú Ariadné-fonalként tekergő vonalai sem kevésbé titokzatosak és érdekesek. Ő rendszerint olyan tiszta színmezőket használt, melyeket vastag, fekete öltésekre emlékeztető kontúrvonalak határolnak. Pontosabban: S alakú arabeszkvonalak hálózzák be összes képét, így e vastag kontúrvonalakat kell az életmű „építőkockáinak” tekinteni. Különösen boldognak érezhette magát, amikor eme sajátos vonaltextúrát olyan tiszta formában pillantotta meg, mint például egy cselló S alakú teste. A csellista című képén Gauguin a színek segítségével érzékelteti a zene hangnemét, illetve hangulatát, miközben a dallamot és annak díszítményeit (a zenei ornamentikát) e vastag kontúrvonalakra bízza. Érdemes megfigyelni, hogy a cselló S alakú testén (és f alakú hangrésein!) kígyózó, szinuszgörbére emlékeztető kontúrvonal milyen mesteri módon ismétlődik a csellista öltözékén és frizuráján, így a zenész teljesen össze van forrva hangszerével. Olyannyira, hogy a cselló egyik „kulcsa” a csellista inka indiánokat idéző (manapság ismét divatos!) fülbevalójának tűnik, ami egyfelől Gauguin kiváló humorát csillantja meg, másrészt ösztönös vonzalmát az ősi amerikai indiánkultúrák (aztékok, maják, inkák etc.) iránt, hiszen Peruban töltötte gyermekkorát.
Gauguin: Látomás prédikáció után; 1888
Vonalvezetésének másik kiváló példáját fedezhetjük fel a Látomás prédikáció után című korai olajképen. A templomot elhagyó breton asszonyok és apácák látomást látnak: Jákob harcát az angyallal, amit Gauguin minden esztétikai szépséget mellőző szintetikus módon ábrázolt: a festmény alapvetően gótikus stílusú, ám a Látomást (Jákob harcát) japán metszetekre emlékeztető vaskos fatörzs választja el (és keretezi) a Valóságot alkotó breton asszonyok jellegzetes főkötőt viselő csoportjától. A Látomás hevében az egész jelenet csodálatos vörös színekben izzik, amit az absztrakt természeti táj békés zöldjével ellenpontoz a festő. Ám az igazi különlegesség ezúttal Gauguin vonalvezetése. Ebből a szempontból a nézőnek hátat fordító, 5 óránál álló breton nő hatalmas fehér főkötőjét kell a festmény vezérmotívumának tekinteni. Az alábbi képen bejelöltem néhány olyan kulcsfontosságú egyéb motívumot, amelyek formailag e főkötő jellegzetes arabeszkjeit visszhangozzák. A vastag, fekete kontúrok úgy csengenek össze, mint verssorok végén a rímek, és hasonlóképpen hoznak létre önálló művészi harmóniát.
Gauguin: Látomás prédikáció után, szerkesztve
E vadul hullámzó arabeszkek kreativitása a Karikatúra-önarckép című művén utolérhetetlen magasságokba emelkedik. Gauguin úgy tekintett magára, mint a modern művészet egyik előfutárára, amiért kész volt korábbi polgári életét feláldozni. Ezért festette meg saját önarcképét Keresztelő Szent János levágott fejeként tálcán felkínálva. E festmény minden bibliai motívumát sötét kontúrvonalak hálózzák be. Gauguin szivarfüstje például a Sátán S alakú szignójává alakul át: az Édenkertben kísértő Kígyóvá, ami már önmagában is művészi telitalálat, de e burjánzó kontúrvonalak ezúttal bárhol képesek felbukkanni. A túlburjánzó növényi ornamentikát és a Kígyó törzsét egyaránt alkotó növényi indák fenyegető ollóként indulnak el a nyak irányába: nyilván ők fogják „lefejezni” az önarcképet; másrészt egy aprócska növényi-kacs, tulajdonképpen a kígyó farka, valóságos vasszögként fúródik Gauguin tenyerébe. Figyeljük meg a haj, az orr, és különösen az arcszőrzetből és szemöldökívekből kiinduló vonalak S alakú, fekete „öltéseit”! A vonalak kígyózó tánca végül kilép a portréfestészet szűkös keretei közül és a művész aláírásán (P. G. O.) folytatódik.
Gauguin: Karikatúra-önarckép (szerkesztve); 1889
E káprázatos vonaltanulmány továbbfejlesztése gyakorlatilag lehetetlen, ám mivel Gauguint művészi jószerencséje és páratlan alkotófantáziája sohasem hagyta cserben, így e vonalrajz további fejlesztéséhez a körülötte viruló Tahiti tájtól kapott hathatós támogatást. Ugyanis itt olyan viruló növényi vegetáció üdvözölte, mintha egy középkori kódex legszebb lapjai közé csöppent volna: egy kacskaringós növényi kacsokkal és indákkal dúsan díszített iniciálé kellős közepébe. Nem csoda, hogy ennyi egzotikus inger hatására olykor még azok a fekete kontúrvonalak is kivirultak. Mint azon a Tahiti „Édenkertbe” transzplantált érdekes képen, amelyen az Elveszett Ártatlanságot látjuk: a tahiti „Évát”. Az őt megkísértő Sátán nyomai ezúttal is S alakú arabeszkek, ám ezúttal nem sötétek, mint a fenti Karikatúra-önarcképen, hanem ragyogó aranyszínűek, bár ez a rendhagyó színelváltozás alapvetően nem befolyásolja a festmény baljós hangulatát, inkább a jelenet érzékiségét jelzi. Az idősebb asszony még mindig révült tekintettel bámul a Sátán nyomaira, ám a megesett „Éva” arcán inkább kacérság, semmint bűnbánat tükröződik. A tahiti őslakosok erkölcse jelentős mértékben eltért az európai gyarmatosítók erkölcsétől, és Gauguin idővel az előbbit vélte őszintébbnek.
Gauguin: Az Ördög szavai; 1892
Az S alakban „Kígyózó Kígyók” egyébként lépten-nyomon felbukkannak a festészetben, még ha nem is mindig olyan szervezett módon, mint Gauguin festményein. A szürrealisták közül érdemes kiemelni H. R. Giger Katarakt (Vízesés) című olajképét, melyen a vízesés alábukó habjai az Alien-filmekből ismerős ragacsos „csövekként” kígyóznak tovább. Kortárs festőink közül pedig Bánki Ákos Kígyók című, vegyes technikával készült, érdekes képeit, melyek egyike nemrég volt megtekinthető a K.A.S. Galériában. Mivel rendszerint dionüszoszi attitűddel alkot, így kígyós képeinek a látszólagos hasonlóság ellenére valószínűleg semmi közük Giger és Gauguin munkáihoz. Bánki „újjdonsága” viszont, hogy ecset helyett sokszor az ujjaival fest, mint Tiziano, tehát az alkotás során közvetlen fizikai kapcsolatot létesít textúrával és faktúrával. Másrészt: kígyói szó szerint „rétegzett” művek: ugyanis többféle képet fest egymásra (kicsit, mint Goya a Fekete Festményein vagy Leonardo a sfumatón) korántsem öncélúan: az egymásra rakódó „színrétesek” összhatása ugyanis eltér attól, mintha egyszerűen kikevernénk őket. A festmény ráadásul festés közben bárhol „megnyitható”, így felszínre kerülhet bármely korábbi réteg. Így a Pollockra utaló legalsó réteg is kiválóan látszik.
Kollázs: H. R. Giger: Katarakt; 1996 – Bánki Ákos: Színes kígyók (részlet)
