A gazdag római várost Kr. e. 79-ben temette maga alá a Vezúv kitörése. Nem lávalavina lepte el, mint a közeli Herculaneumot, hanem nyolc méter magas hamuréteg temette maga alá és konzerválta. A katasztrófa részleteit a történetíró ifjabbik Plinius leveleiből ismerjük. Tőle tudjuk, hogy édesapja, idősebb Plinius azonnal hajóra szállt, és a túlélők kimentésére indult, ám miután partot ért, a tenger viharos lett, így végül őt is maga alá temette a hamutenger.
Kép: Wikimedia Commons
Tőzsér Hajnal fotográfus 2022-ben maja romvárosokról küldött számunkra festmény értékű fényképeket. A maja romvárosokat a guatemalai dzsungel akként temette el és konzerválta, ahogy a vulkáni hamu Pompejit. A narrátor-fotográfus maga is hasonló munkát végzett: készüléke segítségével „konzerválta” a látottakat, így az általa megörökített objektumok azonos fogalmi szintre kerültek munkájával. Ez lett az ő személyre szabott üzenete.
Első lépésként minden emberi civilizáció és urbanizáció terra-formálja környezetét, alaposan megtisztogatva természetes élővilágától. Csakhogy a természet időről időre visszatámad, és visszaköveteli ősi jussát az emberektől. Így e hamu alá temetett római város másfélezer évig aludta Csipkerózsika-álmát, teljes feltárása félezer évig (!) tartott, s a munkálatokat csupán a XX. század elején fejezték be. A véletlenszerűen fennmaradt három korinthoszi oszloptöredék Tőzsér képén könnyen lehetne európai kultúránk szuperszimbóluma, hiszen vallásunk, filozófiánk és művészetünk e „hármas egységre” épül, és ellentétek (tézis–antitézis) harcából alkot szintézis értékű harmóniákat:
Antik istenvilág: Görög moirák és római párkák
Kereszténység: Szentháromság Tana
Klasszikus filozófia: Tézis (állítás), Antitézis (tagadás), Szintézis
Irodalom és retorika: Bevezetés, Tárgyalás, Befejezés (visszatéréssel!)
Zenei szonátaforma: Expozíció, Kidolgozás, Rekapituláció
Képzőművészet: Triptichonok
Pompeji szobrászi öröksége művészi szempontból tökéletes. A kőből faragott robosztus Atlasz(mint kariatidát) Tőzsér sokkal szuggesztívebben kapta lencsevégre a hagyományos beállításhoz képest, kiemelve a formai és funkcionális analógiát ember és oszlop között. Ám Pompeji festészete szobrászatánál is jelentősebb, mivel ilyen kiváló állapotban sajnos alig maradtak fenn római képek. A Vénusz Házának hívott épület kertjének falát tizenhárom méteres freskó díszíti, amely csupa optikai illúzió, és mitológiai témákra épülő vallásos „triptichont” alkot. Tőzsér képén a Jobb oldali-táblát látjuk, Mars isten álló aktját, ő volt ugyanis a város védőszentje. A térhatás olyan tökéletes, hogy a hadisten szinte kilép keretéből, a körülötte viruló növények pedig Tőzsér képén tökéletesen összefolynak az előtérben látható valódi virágok lándzsás leveleivel. A Középső-táblán Mars isten legnagyobb szerelmének születését látjuk: Vénusz kikelését a habokból. A látszólagos hasonlóságok ellenére az osztrigakagylóban fekvő Vénusz semmiképpen sem lehetett Botticelli és Raffaello világhírű festményeinek (Vénusz és Galatea) közvetlen előképe, mivel e freskókat haláluk után fedezték fel. Paradox módon ezeknek a védőszenteknek (Mars és Vénusz) freskója szinte tökéletes állapotban konzerválódott, miközben a városban lakó híveik nem élték túl a katasztrófát. Pompeji pusztulása egyébként a „vulcanalia” örömünnepére esett, mintha Vulcanus isten így állott volna bosszút csapodár feleségén (Vénuszon) és Marson.
Kép: Benjamín Núñez González, Wikimedia Commons
Ám az igazi csodához be kell lépjünk a Misztériumok villájába, ami e katasztrófa során olyan épségben konzerválódott, hogy alig különbözik a mögötte fekvő modern épülettől. Pontosan nem tudjuk, mit ábrázolnak az ötödik szoba falait borító freskók. Sokak szerint magas rangú menyasszony esküvőjét, melynek során az ifjú arát beavatják „Bacchus-misztériumaiba”. Rendkívül komplex kompozíció, mely lényegében tripla triptichont formáz: egyet a bal oldali (keleti) falon, egyet a jobb oldali (nyugati) falon és egyet középen (északi falon). Mindhárom triptichon erősen térhatású és felső szegélyüket díszes meander keretezi szvasztika mintájú útvesztőkkel, melyek mintha sohasem akarnának véget érni és a felettük futó márványimitációban folytatódva azt sugallnák: „minden illúzió”!
Kép: Van Der Meulen Christofle, CC0, Wikimedia Commons
Rendkívül költői az Északi triptichon első tábláján a színházi maszkot cserélő öreg szilénosz a fiatal szatírokkal, akik egy tál vízből szeretnék a mindenség titkát kifürkészni. Középső tábláján szépséges szeretője ölében szendereg Bacchus, lábai közt képátlónak is beillő jókora thyrsusszal (szőlőág) elég egyértelműen elhelyezve ahhoz, hogy halvány fogalmat és képet alkothassunk róla, milyen szakrális és (s)extatikus szertartás lehetett a „Bacchus-titkaiba” való beavatás… Ezen a ponton érdemes megdörzsölni a szemünket, mert nem biztos, hogy elsőre el fogjuk hinni, amit a harmadik táblán látunk. A táncoló menád ugyanis pontosan olyan, mintha egy valódi hermafrodita angyal röppent volna ide bármely keresztény szárnyasoltárról Kr.e. 79-ben – azzal a szemernyi különbséggel, hogy kidudorodó szoknyája kétségtelenül merev falloszát rejti, ami semmiképpen sem idegen Pompeji és az antikvitás művészetétől. De talán korunktól sem, gondoljunk csak a Tágra zárt szemek című filmre (vagy könyvre). Az abban ábrázolt erotikus rituálét is csak „tükör által homályosan” látjuk, valódi természetére nem derül fény. Vélhetőleg Pompeji freskói sem ábrázolhatták a teljes „beavatási rituálét”, nem esetleges vulgáris volta miatt, hanem azért, mert az ókori „misztériumok” rendszerint részben titkosak lehettek, mint később a szabadkőműves szertartások.
Akár beavatottak voltak e csodás freskók és szobrok boldog tulajdonosai, akár nem, végül valamennyien kővé váltak a Vezúv kitörése után, mint a görög mítoszok megannyi szereplője. Mintha a természet helyet cserélt volna a művészettel, és ezúttal nem az ember másolta volna a természetet, hanem a természet másolta volna „formába öntve” az embert.
