Gauguin imádott élni, habzsolta az abszintot, az esztétikát és a nőket. Sikertelen öngyilkossága hátterében sorozatos testi és lelki traumák álltak.
Művészi kudarcok. Néhány őszinte hívét és gyűjtőjét leszámítva festőként teljes sikertelensége mellett ráadásul szegénységben tengődött, amit nem tudott feldolgozni, hiszen párizsi tőzsdeügynökként korábban kifejezetten gazdag és sikeres volt.
Betegségek. Párizsban szerzett vérbaja és vaksághoz közeli szemgyulladása a nemi érintkezésben és a festészetben gátolta. Ám legrosszabb mind közül az a lábtörés volt, amelyet egy tengerparti verekedés során még Bretagne-ban szerzett, s amiből sohasem épült fel. Bottal járt. Sebe bűzlött és gennyesedett. Fájdalmára morfint szedett.
Családi tragédia. Öt gyermeket hagyott hátra, amikor elindult Tahitire, hogy művészi szempontból „gyarmatosítsa”. Felesége (Mette Sophie Gad) lelkiismeretesen nevelte őket és mindvégig hűséges maradt hozzá, miközben Gauguin szexualitása Tahitin teljesen elszabadult. Könnyen lehetett volna belőle sikeres festőművész, „Tahiti császára”, ha realista stílusban alkot középszerű olajképeket, csakhogy művészként nem ismert semmilyen kompromisszumot. E rendíthetetlen nyakasságból billentette ki legkedvesebb gyermekének (Aline Gauguin) váratlan halálhíre. Gauguin leveleiben Mette-ét kárhoztatta, igazságtalanul. „A könnyeim: élő virágok” – írta. Ez volt az utolsó csepp Gauguin méregpoharába. Utána következett a sikertelen öngyilkosság.
Mivel a művészek rendszerint érzékenyebbek, mint az átlagember, gyakorta követnek el öngyilkosságot. Ám aligha akad másik (festő)művész, aki önkéntes eltávozása előtt – abban a beszűkült tudatállapotban! – ehhez fogható „szellemi végrendeletet” készített volna. Azonban Gauguin halállal dacoló végső heroizmusát csupán e remekmű paramétereinek pontos ismeretében érthetjük meg: a csaknem négy méter széles és másfél méter magas, freskókat idéző, szinte életnagyságú olajkép, fizikai értelemben is festőnk legmonumentálisabb alkotása. Csakhogy kirívó méretei ellenére paradox módon ez készült el leghamarabb, hiszen halála küszöbén Gauguin nem ért rá a tőle megszokott módon „pepecselni”. Így teljes egészében képzelet alapján festette, korábbi motívumok tablószerű felhasználásával, szintetikus módon, ami viszont sajátos stílusának meghatározó alapja. – Felépülését követően rögvest postára adta, így némi művészi szenzációt keltve talált gazdára kétezerötszáz frankért Párizsban. – Gauguin Opus Magnumának legszembetűnőbb tulajdonságai (méretén kívül) az alábbiak:
Hideg kékek és zöldek ellenére sem áraszt olyan sötét és nyomasztó hangulatot, mint a Bretagne-ban festett „komor lélekharangok”, noha azoknál sokkal tragikusabb hangulatban született, ami viszont a mezítelen emberi testek aranysárga ragyogásának köszönhető. Gauguin olyan transzcendens végrendeletet kívánt hátra hagyni, amelyből alapvetően mégis az „élet árad”.
A kép címét kivételesen nem maori nyelven, hanem anyanyelvén, franciául tüntette fel, hogy üzenete mindenki számára világos legyen. Ám e költői kérdések mögé – későbbi szabadverseket sejtető módon (?) – nem tett kérdőjelet. Helyesen olvasva tehát: Honnan jövünk Mik vagyunk Hová megyünk
E három költői kérdés keretezi minden ember személyes életét és az egész emberiségét, sőt: az emberen túli poszthumán létezés világait. Gauguin életét különösen, aminek belátásához elég felidéznünk néhány jellegzetes helyszínt és szakmát kaleidoszkópszerű életéből. Volt matróz, haditengerész, tőzsdeügynök, műgyűjtő, plakátragasztó, közszolga, „vadember”, festőművész. Élt Peruban, Párizsban, Bretagne-ban, Tahitin etc. Mintha mindig tartott volna valahonnét valahová, miközben személyisége is folyamatosan változott, átalakult.
Érdekesség, hogy Gauguin „majálisán” kizárólag nőalakokat látunk – talán Aline lányának halála miatt – bár az almáért nyúló központi figura nemi identitása kétséges, éppúgy lehet Éva, mint Ádám. A keleti szakrális szövegekhez hasonlóan, jobbról balra, tehát inverz módon kell olvasnunk festményünket. Jobboldalt pólyás csecsemő szendereg három fiatal nővel, baloldalt érettebb asszony alkonyfényben, mellette arcát eltakaró öregasszony. Mindkét oldalt szimbolikus állatok szegélyezik. Jobb oldalon térhatású módon lebegő Anubiszkutya félbevágva, mintha mégsem érne véget a festmény; bal oldalon hófehér holló, piros csőrrel, ami Gauguin szerint a „szavak feleslegességét” jelképezi. Távoli rokona Poe versének A hollónak ez a hófehér halálmadár. Gauguin szerfelett kedvelte ezt a verset – amelyet barátja, Stephen Mallarmé fordításából ismert –, és szimbólumként többször vászonra vitte, más-más jelentéssel.
Breton főkötő; Látomás prédikáció után; 1888; Wikimedia Commons
Perui múmia Velvet, CC BY-SA 4.0 Wikimedia Commons
Honnan jövünk…, részlet
Az arcát eltakaró öregasszony Peruban látott múmiák jellegzetes tartását idézi, mivel Gauguin hatéves koráig Peruban töltötte gyermekkorát. A tóban sejtelmesen tükröződő faágak végtelenség érzetét keltik, akárcsak a mellettük álló kékszínű bálvány, amely indiai stílusban készült és kétfelé mutat. Mögötte szépen felöltözött, finoman megformált nőalak várja szerelmesét. Ám az sem kizárt, hogy isteni titkokba fogják beavatni, amit jobboldalt, a sűrűben andalgó „raffaellói” emberpár jelenít meg. A bálványtól kezdve ugyanis a festmény hagyományosan – balról jobbra – olvasandó és transzcendens régiókba vezet. Gauguin itt különös játékot űz a kékszínű faágakkal. A tó feletti ágak arabeszkjei Breton-főkötőket idéző tipikus Gauguin-szignók. A háttér közepén e faágak folyókká alakulnak, de Gauguin saját ars poeticája szerint: a valódi folyókat „kékebbnek” érezzük tőlük. A „raffaellói” emberpár körül pedig kaotikus dzsungellé sűrűsödnek, mint kavargó gondolatok. E kékeslilás kakofon dzsungel szinte végtelenségig fokozza a belőle sarjadó Aranyág ragyogását! Mintha az egész festményt – durva zsákvászon helyett – bizánci ikonokat idéző, aranyozott alapra festette volna Gauguin, ami így művének legfőbb üzenete: földi létünkben minden – még a tahiti Édenkert is – elmúlik, változékony, ám mögötte ott ragyog e színarany alapozás, ami állandó, statikus, változatlan. Minden további festékréteg, faktúra, textúra: rárakódás. Csakhogy e rejtett, elfedett ragyogás átsugároz a textúrákon, ami főként a tiltott gyümölcsért nyúló központi alak (Ádám vagy Éva) aranyló testén érezhető, ám valamennyi emberi szereplőt áthat. Kivételesen optimista üzenet az öngyilkosságra készülő festőművésztől, aki utolsónak hitt művével Beethoven szimfóniáihoz hasonlóan az egész emberiséget szólítja meg. Azt az emberiséget, melynek története éppen ebből a tahiti Édenkertből indult. Vagy attól a fejét vakaró emberszabású darwini majomfigurától, aki mellette ücsörög a földön. Teljesen mindegy!
Honnan jövünk…, részlet
Raffaello: Az athéni iskola; 1509–1511; freskó; Vatikán
Raphael, Public domain, Wikimedia Commons
Konrad Witz: Augustus császár és a tiburi szibilla; 1435
Konrad Witz, CC BY-SA 4.0 Wikimedia Commons
Nyitókép: Gauguin: Honnan jövünk Mik vagyunk Hová megyünk; 1887; (részlet) Public domain, Wikimedia Commons
