Alkotásaiban a személyes tapasztalat kollektív élménnyé alakul át, rámutatva arra, hogy történetei jóval többeket érintenek, mint azt első ránézésre hinnénk. Művei a remény, az isteni gondviselés, az elfogadás és az elengedés motívumai köré szerveződnek. Ha igaz lenne az a feltevés, miszerint a világ működése szimpla akciók és reakciók végtelen láncolatából épül fel, akkor talán az emberi lét súlya is könnyebb lenne. Ebben a logikusan működő egyenletben így az „a” típusú kérdéshez „b” típusú válasz tartozna. Egyszerű és érthető. Csakhogy a világ berendezkedése korántsem vezethető le ilyen logikus képlettel.
A matematikaórákról jól ismerjük az ismeretlenes egyenletek „x”-ét – a kiszámíthatatlan erőt, amely a világ irracionalitását jelképezi. Akár a + x = b vagy b + x = a – a lényeg, hogy a megmagyarázhatatlan, az illogikus, az értelmetlen mindig jelen van. Éppen ettől válik az élet embert próbáló feladattá.
Korai évek
Mayer Éva 2008-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika és tanári szakán, majd 2018-ban fejezte be ugyanitt a doktori képzést. Elmondása szerint a grafikusi pálya kissé lassú műfaj volt számára, ő pedig intenzívebb, kísérletezőbb kifejezésformákra vágyott. Ez a dinamizmus vezette el a képzőművészet tágabb teréhez, ahol különböző médiumok szabad keverésével alakította ki saját vizuális nyelvét.
Már az egyetemi évek alatt megszületett Diagnosis fogassal (2007) című installációja, amelyben még a hagyományos grafikai technikákból indult ki. Litográfiákat és fóliákat nyomtatott, majd ezeket ruhafogasokra akasztotta, mintha láthatatlan testek diagnózisait sorakoztatná fel. A munka interakcióra hívja a nézőt, a látogatók levehették, „felpróbálhatták” a fóliákat. A kiállítás ideje alatt az idegen kezek érintésétől a fóliákon apró sérülések keletkeztek, akárcsak a lélek finom membránján, amely minden találkozás nyomát őrzi.
Diplomamunkája, a Diagnosis (2008) is a diagnózisinstallációk tematikáját folytatta. Az epreskerti kálváriában bemutatott installációban a női betegségtörténetet állította párhuzamba a krisztusi szenvedéstörténettel. Oltárszerű asztalokra vízzel töltött üvegakváriumokat helyezett, amelyekbe laminált grafikák kerültek. Munkájában a szög- és szövegszimbolika egyaránt megjelenik: a betegség elindulásának, diagnózisainak és lehetséges feloldásának s a megtisztulásnak vizuális leképezéseként.
Az én újraértelmezése
Diplomája megszerzése után, 2008–2009 körül néhány évre visszaköltözött Szlovákiába. A korszak politikai és kulturális légköre – a szlovák nyelvtörvény, a magyarverések és a Malina Hedvig-ügy – erősen befolyásolta gondolkodását. „Furcsa volt, hogy interjúk előtt megmondták, miről nem beszélhetek” – emlékezett vissza. A kisebbségi lét tapasztalata, a szabadság korlátozottsága mély nyomot hagyott benne, és új irányt adott művészetének.
Ebből az időszakból származik a somorjai zsinagógában bemutatott Réteghiány avagy korlátok a fejedben vannak… (2010) című installációja. A mű a személyes és kollektív identitás sérülékeny viszonyát vizsgálta szülővárosának, Somorjának megváltozott városi arculatán keresztül. Az installáció házakra vetített arcképein az érzékszerveket pénzérmékkel és szögekkel fedte el. Ez a gesztus az identitás elvesztésének, a betagozódás kényszerének allegóriája, mely arra figyelmeztet, hogy ha egy közösség nem tudja önmagát meghatározni és asszimilációra kényszerül, az a személyiség mélyrétegeiben is torzulást idéz elő.
A Szakítópróba (2011) című installáció Mayer Éva életének egyik legnehezebb időszakában született, miután huszonhét évesen tragikus balesetben elveszítette a párját. A kiállítás – mely a gyász feldolgozásának és a személyes búcsúnak emlékműve lett – az Óbudai Társaskör Galériában valósult meg.
Térben lebegő, fényvisszaverő jelzőtáblák sötét környezetbe függesztve jelentek meg. A látogatók zseblámpákkal járhatták be a teret, saját fényükkel világítva meg a jelzőtáblákat egy-egy pillanatra, mint az autók reflektora a sötét utakon. A jelzőtáblák belsejébe Mayer Éva bensőséges grafikákat helyezett el, vőlegénye emlékére. A fénnyel való játék ennél az installációnál különleges párhuzamba hozható a gyász megélésével: a fájdalom mindig ott húzódik a sötétben,mindössze az változik, hogy éppen reflektorfénybe van-e állítva.
Isteni gondviselés és akarat
Tizenkét lightbox áll a 2010-es évek közepén készült Lélekterek (2015) installációinak középpontjában, amelyekben a művész városi részleteket rögzített sajátos, üvegre festett technikával. A színek invertált formában, fénytörés révén váltak láthatóvá, a rajtuk megjelenített képeknek olyan a hatásuk, mintha mikroszkóp alatt szemlélnénk őket. A sorozatban apró, mikroszkopikus részletekből épít nagy, erőteljes fényhatású képeket, melyekben a tízparancsolat rejtőzik Braille-írással. A szövegek olvashatatlanok a néző számára – a művész ezzel arra utal, hogy az emberiség mintha elveszítette volna kapcsolatát saját erkölcsi iránytűjével.
A Bölcsők (2018) című installáció Mayer Éva doktori munkájaként a meddőség, a gyermekvállalás és az endometriózis tabutémáját dolgozza fel férjével, Majoros Áron Zsolt szobrászművésszel. Kilenc rozsdamentes acélból készült bölcső és nyolc jelzőtábla alkotta a térbeli installációt. A bölcsők belsejébe finom szemcséjű gipszből öntött, plexilapok közé zárt babaformák kerültek, amelyek a kiállítás ideje alatt lassan repedtek, száradtak – mintegy az idő múlását jelképezve.
A térben megszólaló hanginstalláció nők anonim vallomásait közvetítette az endometriózisról, a várakozásról és a teherbe esés hiányából fakadó önhibáztatásról.
Szintén a termékenység és a várakozás kérdéskörét járja körül a Terra Incognita (2021–2022) című installáció. A mű a méhkaptár szimbólumából építkezik: hexagon formákból szerveződik, amelyek különböző elrendezésekben minden térben másképp állnak össze. A művész ezúttal is a személyes tapasztalatból kiinduló, de közösségi távlatokat nyitó kérdésfelvetésre épít. Szövegeket, grafikákat és női történeteket gyűjtött, nemcsak azoktól, akiknek nehézséget jelentett a gyermekvállalás, hanem anyáktól is.
Az installációhoz kapcsolódva női közösségekben végzett anonim kérdőíves gyűjtést, és azt tapasztalta, hogy az online tér sokszor az egyetlen hely, ahol az érintettek őszintén meg tudják osztani egymással történeteiket. A sorsközösségekben észlelt támogatás – még névtelenül is – új lehetőséget ad a gyógyulásnak és a kapcsolódásnak.
Az alkotás női sorsokat kapcsol össze finom, hálószerű szerkezetben. A házmotívum az otthont és a biztonságot idézi meg, a növényi ornamentikák pedig a növekedés, a termékenység és a remény hírnökei. A grafikákban gyakran sötétebb felhők is feltűnnek a várakozás és a bizonytalanság jeleiként, miközben a rejtett szövegrészletek a kimondhatatlan történetek jelenlétét sejtetik.
Dunartcom
A Dunartcom somorjai nemzetközi művésztelep 2011-ben jött létre Mayer Éva és családja kezdeményezésére Somorján, a művész szülővárosában. A Duna közelsége és nemzetközi jellege inspirálta a névválasztást is, hiszen a cél kezdettől az volt, hogy határokon átívelő, közösségteremtő művészeti tér szülessen. A projekt mára nemzetközileg is elismert alkotóközösséggé nőtte ki magát. Évente tizenkét-tizenhat hazai és külföldi művész vesz részt a tíznapos programon, amelyet előadások, művészprezentációk, koncertek és zárókiállítás kísér.
„Közösségteremtés volt a cél – hogy együtt lélegezzünk a várossal, a térrel és egymással” – fogalmazott Mayer Éva. Az évek során több mint kétszáz művész tizennyolc országból vett részt a programban, a gyűjtemény pedig folyamatosan bővül, vándorkiállításokon és rangos intézményekben is bemutatva a művésztelep szellemiségét.
Következő, Majoros Áron Zsolttal közös kiállítása december 4-én nyílik az Etyeki Műhely Galériában. A Párbeszéd című tárlat és a két alkotó személyes reflexiói középpontjában ezúttal a remény, az elfogadás, az elengedés és a gondviselés, valamint a gondoskodás vágya áll az imaginatív belső képek kivetülésein keresztül.
Habár Mayer Éva a meddőséggel és az anyasággal foglalkozó műveit lezártnak tekinti, életműve korántsem tekinthető befejezettnek. Érdeklődése most a városképek felé fordult, ugyanazzal a belső késztetéssel, mint korábbi munkáinál. Azzal a vággyal, hogy az alkotásai ne csupán önkifejezések, hanem gyógyító gesztusok legyenek önmaga és közönsége felé. Kiállításai és installációi terápiás hatásúak; a közös élmény, a felismerés és a mélyebb kapcsolódás olyan erőt szabadít fel, amely még az élet legsötétebb pillanataiban is képes felemelni bennünket. Célja változatlan: könnyebben megbirkózni azzal a kiismerhetetlen x-szel, amely a világot mozgatja.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
