Amikor Monet 1892–1894 között megfestette leghíresebb sorozatát a roueni katedrálisról, impresszionista módszerével nem csupán a gótikus építmény szilárd körvonalait oldotta fel, hanem történetét is eltüntette: lényegében bármely hasonló katedrálist választhatott volna, hiszen impresszióival a robusztus kőépület és a légköri-optikai viszonyok kölcsönhatását kívánta ábrázolni. (Más kérdés, hogy képei ezáltal még „magasztosabbak” lettek.) Katedrálisa olyan statikus, masszív, emberi világot szimbolizáló kőépület, mely évszázadok óta vívja időtlen harcát az elemekkel, s amely szemünk láttára oldódik fel a mindenségben. (Valójában ködben és fényben oldódik fel, mert ekkoriban Franciaország még nem volt szmogos.)
E harminc darabot meghaladó képsorozat a két évvel korábbi Kazlak nyomán készült, amely szintén nagyjából harminc művet számlál, és a tarlón álló, gúla alakú szénakazalokat különféle napszakok, légköri és fényviszonyok kölcsönhatásában mutatja be, azzal a jelentős különbséggel, hogy a roueni katedrálisból csak egy van, szénakazalból sok, az előbbi városban álló kőépület, maga az emberi civilizáció, utóbbi csupán hevenyészetten összetákolt kérész életű építészeti forma a természetben, minden filozófiai vagy spirituális többlettartalom nélkül. A roueni katedrális méltó párja sokkal inkább a húsz évvel korábbi párizsi pályaudvarról festett, tizenkét darabos sorozat, a Gare Saint Lazare, Monet legelső, és bizonyos szempontból legfejlettebb képciklusa. E két képsorozat – a párizsi és a roueni – zsenialitása egymás fényében érthető meg. A roueni katedrális szilárd, statikus, mozdulatlan, mint maga az örökkévalóság, amelyben feloldódik. Ezzel szemben a párizsi pályaudvaron minden mozgalmas, dinamikus, és a pöfékelő mozdonyok sűrű füstjében oldódik fel. Csakhogy, mivel e gőzmozdonyokat kivonták a forgalomból, így a festmény megértéséhez fel kell idéznünk Monet korát, a XIX. század második felét, melynek alapvető életérzése a gyorsulás volt, amit a gőzmozdony szimbolizált.
Mi, emberek, kezdettől fogva ügyesen használtuk az állati és a gépi munkaerőt, de a döntő áttörést a gőzgépek jelentették, melyek segítségével hatalmas távolságokat tehettünk meg. A materializmus kora volt ez, az ész diadala, melyben a különféle katedrálisok csakugyan nem képviseltek egyebet homályos ködképeknél. Sőt, még a transzcendens világhoz ragaszkodó művészek is a gyorsulás és a gépek diadalát zengték, különösen Walt Whitman, aki valóságos ódát költött a gőzmozdonyról, s akinek költészetben szintén minden mindennel összeolvadt.
Téged dalollak a tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli nap alkonyatán,
teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és forradalmas dübörgésed,
fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és ezüst acélod (…)
a kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet, remekbe
kovácsolt testedet, rúgóid és szelepeid, kereked remegő ragyogását, (…)
Te a modern élet példája, – jelképe a mozgásnak s erőnek – szárazföld ütere, (…)
Jelentős különbség, hogy Whitman költeményében a gőzmozdony a téli táj tökéletes ellentéte: a téli táj hideg, sivár, végtelen, embertelen; a gőzmozdony fekete, forró, az emberi világ szimbóluma, amely gúzsba köti és bilincsbe veri a természetet. Whitman a későbbi futuristák prófétája, illetve azon kortárs esztétáké, akik szerint az olyan járműveket, mint a mozdony, csak mozgásban lehet „autentikusan” ábrázolni, álló helyzetben elveszítik „esztétikai értéküket”. Monet képei viszont nem a gőzmozdonyt, hanem a párizsi pályaudvart ábrázolják, mint mikrokozmoszt, melynek éppúgy részei az emberek, mint az odaérkező és onnét távozó vasparipák. Sőt: a gyorsulást és a sebességet Monet inkább a vonatra váró, vonatra szálló és arról leszálló embercsoportok sürgésén keresztül érzékelteti, hiszen az álló, fékező, induló vonatok nem különösebben gyorsak. S hogy Monet álló-induló-érkező vonatjai mégsem válnak számunkra unalmassá, az a „kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeik”-nek köszönhető, e „környezetszennyezés” hozza létre esztétikai élményünk maximális átéléséhez szükséges dinamikát. Whitman verse modern, bálványimádó ima, áhítatos főhajtás a Vasparipának nevezett új istenség előtt. Verslábai olyan acélból kovácsolt rugók, szelepek, kerekek, melyek Gőzistenéhez fogható módon robognak, lüktetnek, zakatolnak, mint az emberi haladás jelképei. Monet mozdonyai ezzel szemben nem különösebben cizellált alkotások, hiszen hengeres testük saját impresszionista füstjükben oldódik fel.
Monet nem vallási ikonnak szánta őket, csupán a párizsi pályaudvar sajátos atmoszféráját kívánta velük bemutatni, függetlenül attól, hogy az általuk képviselt emberi haladás milyen arányban áll környezetszennyező hatásukkal. Monet vonatfüstje olyan neutrális optikai jelenség, mely a „körülhatárolt végtelenség” érzetét kelti, önálló mikrokozmoszt hozva létre a párizsi pályaudvar nagyobb mikrokozmoszában, miközben szublimált ecsetvonásaival kiválóan érzékelteti, hogy a gépek folyamatos gyorsulásával az idő és a világ is felgyorsult körülöttünk. Mégpedig nem is akárhogyan. Az évmilliókkal korábban elhamvadt őserdők szenével fűtött gőzmozdonyok helyét hamarosan belső égésű motorok, gázvezetékek, villanyvezetékek és olajkutak fogják elfoglalni. Az emberiség új korszakhatárhoz ért, az antropocén korába, melyben a gyorsulás és a kényelem árát ózon- és tüdőkárosító üvegházhatású gázok kibocsátásával fizeti meg. Olyan őskori erdők égetésével gyorsul, melyben dinoszauruszok dáridóztak, és olyan ősóceánok élőlényeinek mészvázas testéből merít energiát, melyben ott lubickolt a megaladon. Állati és növényi munkaerőigényét kiterjeszti az ősvilágra, miközben szinte kiirtja saját korának feleslegessé vált állatait.
A vas, acél, kőolaj, földgáz és persze a gépek korszaka ez, a szerves kémiából ismert szénatom (C) apoteózisa, ami az USA és Szovjetunió kétpólusú világrendjében kulminálódott – utóbbinak neve is csupa „szénatom” CCCP volt –, s melynek diadalútja töretlen azóta is. Ugyanakkor világossá vált, hogy az antropocén által termelt füstöt, bármily szépen fest is Monet képén, ilyen ipari mennyiségben bolygónk nem képes tovább tolerálni. Elérkeztünk egy történelmi sorompóhoz, olyan non plus ultrához, amely után félre kell tennünk a kozmikus cigarettát, és karbonsemleges módon kell extrém adag energiához jutnunk.
