Nagy tétben lehetne fogadni rá, hogy Juhász Ferenc a világirodalom legkomplexebb technikai tudással rendelkező epikus költője volt, ami persze sosem fog kiderülni, hiszen verseit lehetetlen bármely nyelvre lefordítani, mivel nincs költő, aki hozzá fogható technikai tudással bírna. Juhász világirodalmi nagysága csupán akkor derülne ki, ha a semmiből váratlanul előbukkanna egy olyan Okoskönyvtár, amely a világ valamennyi kötetét felöleli, ám nem ábécé-sorrendben, mint a többi könyvtár, hanem hierarchikusan: az objektíve leggyengébb könyvtől kezdve (bejárat) egészen az objektíve legjobb könyvig (kijárat) – ekkor Juhász Ferenc köteteit bizonyosan e Hierarchikus Könyvtárlabirintus kijáratánál találnánk meg.
Paradox módon: e hazájában jelenleg méltatlanul mellőzött, világirodalmi szinten pedig szinte ismeretlen géniusz nemzetközi hatása mégis jelentékeny, ami a gyermekkori jóbarát Hantai Simon világhírű festményeinek köszönhető. Nem valószínű, hogy a nemzetközi aukciósházak kurátorai ismernék a kapcsolatot Hantai Simon „kazettás” festményei és Juhász Ferenc „kazettás” légyszemei között, ám e festmények árára szerencsére ez nincs hatással, azok egyre szédítőbb magasságokba emelkednek.
Juhász Ferenc újabb vizuális térhódításának nemzetközi zászlóvivőjeként jelentkezett a jelenleg Berlinben élő Barics Sándor különleges kollázsképeivel. A napjainkban reaktivált atomháborús félelemhez kapcsolódó olyan Juhász Ferenc-kötetek ihlették őket, mint az armageddoni atomháborút elbeszélő Szent Tűzözön regéi (1968), illetve az atomháború utáni új, eltorzult „Genezist” alkotó Gyermekdalok (1969). Barics Sándor számára Juhász Ferenc folyamatos ihletforrás, és e „versillusztrációkon” kívül számos munkáján sugárzik át radioaktív módon. Barics müncheni, New York-i, berlini életéről és különleges képeiről itt olvashatunk.
Juhász Ferenc kollázsairól kérdeztem Barics Sándort.
Mivel Juhász Ferenc munkamódszerének szerves részét képezte a művészi parafrázis – hiszen mindent megírtak már –, így az általad választott kollázstechnika kézenfekvő megoldásnak tűnik. Erdős tájakról készült, finoman elmosott fényképháttereid képezik festői értelemben az „alapozást”, miközben Juhász jellegzetes szódzsungeljeit is képesek felidézni. Erre az erdős ágbogas-avaros alapozásra kerülnek fel Juhász versidézetei, illetve a kollázsolt állatképek. Csakhogy van egy kis csavar a történetben. Ugyanis rendszerint nem Juhász tipikus szürreális kreatúráit látjuk, nem valamiféle középkori bestiáriumot, hanem rendkívül békés és bájos állatokat. A nyitóképet uraló kismalac például olyannyira cuki, hogy eljátszhatná Malacka szerepét Micimackó Száz Holdas Pagonyában. Más kérdés, hogy e ropogó avarszőnyeg lesz majd az égből alázuhanó Tűzözön gyújtópontja. E lángnyelvek és vércsíkok jelennek meg Pollockot idéző rendkívül brutális csorgatások és csepegtetések révén az előtérben.
Jól érzékelem, hogy párhuzamosan használsz kétféle idősíkot? A létezők halandóságmámorának bozsgó jelen idejét, és az arra „ketrecként” zúduló apokaliptikus jövőképet?
Nem feltétlenül kétfélét, inkább minél többet. Minden munkámban törekszem Alfát és Omegát felölelni. Képeim gondolatkísérletek. Csorgatásaim olyan „időzuhanyok”, melyek szándékaim szerint az időről alkotott lineáris perspektíva felbontására ösztönöznek. Ha mégis hagyományos időintervallumba kellene ágyazni őket, akkor azt mondanám, hogy kollázsaimon nem a jelenben járunk, és nem is a Juhász Ferenc-i hidegháború idején, hanem a jövőbeni technikai szingularitás pillanatában.
Technikai szingularitás?
Juhász Ferenc époszaihoz hasonlóan munkáim „tudományos-manifesztumok”. Modern festőként nem érhetem be kevesebbel. A szingularitás „különlegességet” jelent. Rendszerint a matematikai függvények, illetve a fekete lyukak kapcsán találkozunk vele. Minden esetben azt a pontot jelzi, ahol elérkezünk racionális világképünk legvégső határához. A fekete lyukak kapcsán olyan kvantumokba botlunk, melyek nem csupán képzelőerőnket haladják meg, hanem matematikailag sem tudunk számolni velük. A technikai szingularitás tézise szerint: a mesterséges intelligencia révén technikai fejlettségünk oly mértékben gyorsul, hogy hamarosan eléri azt a pontot – evolúciós non plus ultrát –, ami után már teljesen kontrolláltalanná válik.
A következő képen olvasható idézet – „Mert bonyolult volt és buta volt” – már nem a Szent Tűzözön regéiből, hanem a későbbi Gyermekdalokból származik. E hatalmas époszban tárja elénk Juhász Ferenc poszthumán vízióját egy potenciális atomháború utáni létezésről. Az általad alkotott kollázs a majommal és Kubrick filmjéből ismerős AI-kamerával az emberi értelem evolúciója, míg a háttérben látható szódzsungelek olyanok, mint az elektródák.
Ha jól értem: eme kollázsod az önpusztító és létrontó emberi butaságot emeli ki, ami érdekes módon kéz a kézben jár az egyre fejlettebb technikával, míg végül fajkihaláshoz vezet, akár nukleáris háború, akár az antropocén során tönkretett bolygó által?
1986-ban láttam elsőként Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjét. A kezdőjelenet a majmokkal lenyűgöző volt. Igazán idegen számomra és teljesen érthetetlen. (Hasonló érzésem támadt, mint amikor Juhász Ferenc Gyermekdalaiba” először beleolvastam). A majmok a kezdetet jelentik, a monolit meg egy magasabb rendű értelem által készített objektum, ami az új – fejlettebb, ámde gonoszabb (?) – evolúciós szint előhírnöke. Mint képeimben a megfigyelő drónok – a Teremtő Mindent Látó Szeme. Evolúciós fejlődésünk és a minket körülölelő természet eseményei misztikus, külső erő(k) által indukált folyamatok. Ez történhet több pályán is. Lehetséges, hogy egy másik, paralel univerzumban nincs „tűzözön”, még itt nálunk van, de az is lehetséges, hogy mi vagyunk e másik univerzum paraleljei s a képeimen felbukkanó drónok e másik univerzumból léptek át hozzánk és mi csupán tanulmányi alanyok vagyunk. Ugyanakkor hiszek a digitális halhatatlanságban. Képeimen ezért nem szerepelnek már emberek, csak cyborgok. – Az atomháború elől azonban nincs menekvés!
A szövegeket hogyan választottad ki a kollázsokhoz?
Mint a lottóhúzásban a számokat… Elsőként kiválasztottam a kötetből körülbelül hetven olyan verssort vagy szakaszt, amely valami módon megfogott és valamit kiváltott bennem. Hetven darabot azért, mert 1970-ben születtem. Majd ezeket a műtermemben egy kis fekete dobozba tettem. A dobozt lezártam. A műterem első emeletéről ledobtam a kertbe, s ott fociztam vele. Rugdostam jobbra-balra. Dobáltam. Aztán kinyitottam. Egy kollázst magam elé tettem. A sapkámat a szemembe húztam és bal kezemmel megkevertem még egyszer a szövegcédulákat. Egy vagy két darab szövegsort kivettem. Ezek kerültek a képre. Aztán megismételtem huszonhétszer.
E random rituálé némiképp arra emlékeztet, amikor Hantai becsomagolta és elásta néhány vásznát Juhász Ferenc hatására, majd évek múlva kihantolta őket, hogy lássa az enyészet munkáját a vásznon. De miért pont huszonhétszer?
E random rituálé a DADA-istáktól származik. Ötvözi Jean (Hans) Arp véletlenszerűségeit és Tristan Tzara Cut-up-jait, de leginkább William S. Burroughs – egyik kedvenc íróm – a The Ticket that Exploded regénye hatására készítem évek óta verseimet, illetve szelektálom a szövegeket a kollázsaimhoz. A huszonhét pedig két szempontból érdekes: sz utóbbi időben gyakran hallgatom Hendrix, Morrison és Cobain zenéjét, a 27-es klubból, tehát azokét, akik mindössze huszonhét évet éltek. Ezen kívül a huszonhetes számot a numerológiában a legnagyobb bölcsesség jelének tartják, ami nem másoktól, hanem belülről fakad.
A technikai szingularitás olyan, mintha kiegyenesedne a krétai Labirintus vagy a beszélgetésünk elején szereplő Hierarchikus Okoskönyvtár. De az AI kapcsán idővel olyan Hierarchikus Okosképtár is szóba jöhet, ami a világ valamennyi releváns festményét tartalmazná lineáris korszakok helyett objektíve erősorrendben, az objektíve leggyengébb vásznaktól kezdve egész az objektíve legjobb képig.
Mármost, ha létezne ilyen Hierarchikus Okosképtár – akár zegzugos, akár „egyenes” –, akkor hol találnánk meg Barics Sándort? Mely művészekkel szeretnél azonos galériában szerepelni e digitális halhatatlanságban a festészet korábbi klasszikusai közül?
Nagyon közel érezem magamat Robert Rauschenberghez, Antoni Tápieshez és Anselm Kieferhez, de mostanában úgy gondolom, ha létezne ilyen „okosképtár”, akkor e képzeletbeli térben a jövő kurátorai (vagy az akkori AI) inkább Mark Bradford, Lee Bontecou vagy a New York-ban élő tanárom/mentorom, Larry Poons mellett állítanák ki munkáimat. De, ki tudja. Lehet, hogy engem kifelejtenek, mint mindig…
Végül engedjük beszélni Juhász Ferencet is, a teremtett lények e Csillagszemű Juhászbojtárját. Akinek szóképei olyan plasztikusak, hogy nem is igényelnek valódi illusztrációt, hiszen olyanok, mint a hieroglifák. Hallgassunk bele a Gyermekdalokba, melyben a különféle növények és állatok evolúciója nukleáris sugárzástól eltorzult kreatúrák szürreális Genezisében éri el tetőpontját. Juhász képei és hosszú verssorai láncreakcióként hömpölyögnek:
„Különösen a békák sokasodtak és sokszorozódtak hemzsegve (…) Mert voltak kéttestűek és négyfejűek, hátrafelé ugrálók (…) és volt olyan, amelyiknek csak egy hártyás-talpú lába nőtt ki hasa közepéből, s azon ugrált. (…) Volt itt átlátszó mirigybőrű kocsonya-zsák, amelyben a fej, a lábak befelé nőttek a látható lüktető szervek közé, s mint egy jégtuskó úgy ragyogott: amelyben befagyva béka, hal, pióca, toll, virág. (…) És a legkülönösebb a szőlőfürt-béka volt, két változatban is, sőt háromban talán, mert az egyik csúcsos hát-farán hordozta szőlőfürt-szemét, mint óriás szőlőfürt-alakú petecsomót. (…) És a másiknak, akinek a szeme helyét eres kőkéreg nőtte be, körül a nyakán, mint gyöngy-nyaklánc ragyogott a szemgolyó-koszorú. De a harmadik, a harmadik volt a legtitokzatosabb! Mert ez a harmadik az egész testén szemgolyókat hordozott, nem is volt más, csak egyetlen szemgolyó-gombóc, négy gyönggyel-kivarrt-lábú kukoricacső, egyetlen szemgolyó szőlőfürt, hiszen teste minden felületén szemgolyók szikráztak: a fejen, a tokán, a háton, a hason, a faron, végig a combokon a talpakig, a lábujjakon is végig. (…)
Olyan vala ez a szem-szőlőfürt-béka, mintha gyönggyel kivarrt ruhába, gyöngy-sisakba, gyöngy-álarcba, gyöngy-kesztyűkbe és gyöngy-csizmákba öltöztette volna a titkos teremtés. Önmaga szemgolyó-szobra volt ő.” (Juhász Ferenc: Gyermekdalok, éposz, 1969)
Képek a művész archívumából, engedélyével.
