Miközben világirodalmunkban valósággal hemzsegnek a szerelmes versek, a festészet történetében meglehetősen ritkák a kifejezetten szerelmi témájú képek. A legszebbet Rembrandt alkotta Zsidó menyasszonyként emlegetett festményével. Rembrandt kedvenc modellje önmaga volt és persze első felesége, legnagyobb szerelme, Saskia, ám A zsidó menyasszony már Saskia tragikus halála után készült, de mintha Saskia emléke kísértene a festő érzelmes ecsetvonásai mögött. Pontosan nem lehet azonosítani a szereplőket. Mivel Rembrandt gyakrabban ábrázolta az Ószövetséget az Újszövetségnél, és kedvelte a zsidó származású modelleket, innen származik a meglehetősen szegényes elnevezés. Mások szerint Izsák és Rebeka vagy Ábrahám és Sára menyegzőjét látjuk. A szereplők konkrét kiléténél nagyságrendekkel fontosabb Rembrandt maga, aki e vászonnal minden bizonnyal kiérdemelte a „festészet poétája” címet.
De hogyan kelhetnek versenyre valódi versekkel Rembrandt ismeretlen szereplői, szavak, hasonlatok és metaforák nélkül? Kézenfekvő, hogy titkuk szerelmes pillantásukban és kezük végtelenül tapintatos érintésében rejlik. Rembrandt tetőtől talpig díszes kelmékbe bújtatta őket, hogy minél távolabb kerüljenek az aktokat jellemző ádámkosztümök világától, ám a szerelmes férfi jobb keze a nő keblén pihen, miközben bal keze gyengéden átöleli, míg a szerelmes menyasszony bal keze finoman simogatja a férfi jobbját, és jobb keze önnön méhe és szemérme táján kalandozik. Rembrandt a művészet „csodafegyverét” vetette be: ellenpontok szövevényes hálójából teremt költészetet, melyben jobb és bal kezek ellenpontjai valódi verssorokként fonódnak össze a menyasszony vörös szoknyáján, ami szenvedélyes lobogásával – a vér szava ez! – maga is ellenpontot képez szemérmes vörös fűzőjével és a sötét háttérrel, ahol melankolikusan mereng egy virágcsokor.
Ám Rembrandt ennyivel nem érte be, még szorosabbra fűzte kettőjük kapcsolatát. A szerelmes „vőlegény” ugyanis nem csupán átöleli szerelmét, de mintha ő akasztaná nyakába az aranyláncot. Pedig „mennyasszonya” nyakában van már egy gyönyörű gyöngysor, sőt: hasonló gyöngysorok és karperecek díszítik kecses csuklóit is. Rembrandt „fényűzése” sohasem öncélú bűvészmutatvány, hanem a fényviszonyok megszállott kergetése, ám jelen esetben ennél is több: férfi és nő összetartozásának, egymáshoz fűződő kapcsolatának meghitt szimbóluma. A ruhaujjak végtelen ellipszisei és a férfi bohókás kalapja – elsőre alig vesszük észre! – már csupán hab a tortán. Akár szándékosan idézik Kepler-törvényeit, akár a költői megérzés különös szeszélye folytán: kozmikus távlatot kölcsönöznek a képnek.
Rembrandt korábban csodás képet festett Arisztotelészről, amint Homérosz márványportréja előtt mereng. Arisztotelész volt Homérosz első kutatója, aki tudós lábjegyzetekkel preparált Homérosz-kötetet adományozott legnagyobb tanítványának, Alexandrosznak. Alexandrosz egész életén keresztül ezzel a kötettel – és egy tőrrel! – párnája alatt aludt; Akhilleusznak képzelte magát a csatatéren, miközben világhódító útja során Odüsszeuszhoz fogható kíváncsiság űzte. Rembrandt diszkrét palettája kiemeli a filozófust átölelő vastag aranylánc ragyogását, mint „fémmé vált fénysugarat”. E vastag, impasto rétegekben felvitt domborműnek tűnő ékszert – szinte késztetést érzünk, hogy megérintsük! – már a világhódító Alexandrosztól kapta, így ez jelképezi Alexandrosz távoli ölelését és kettejük mester–tanítvány kapcsolatát. Rembrandt sajátos értékláncot teremtett költő, tudós és hadvezér között, miközben mesterien örökítette át Homérosz DNS-ét, mivel Homéroszt és Alexandroszt is megfestette, utóbbit úgy, mintha ő volna Akhilleusz, így a három ókori nagy „A” – Akhilleusz, Alexandrosz és Arisztotelész – triptichont alkot. Arisztotelész töprengő arckifejezése rendkívül jellegzetes, ahogy mozdulata is: jobb keze Homérosz márványportréján pihen, mintha érintésén keresztül szeretné minden tudását magába szívni, miközben vaskos, törtfehér ruhaujja olyan „féregjárat-alagutat” képez, amely mintha magát a szobrot próbálná „porszívóként” beszippantani, s ami folytatódik az aranylánc spirális mozgásán és a bal kéz ruhahujjának ellipszisein. Rembrandt festészet és szobrászat sajátos viszonyára is rávilágít: a szobrokat megérinthetjük – így egy Homéroszhoz hasonló vak ember is fogalmat alkothat formáikról –, a képeket nem, vagy nem igazán. Ugyanakkor látásunkat is bizonytalanná teszi: a fény-árnyék kontrasztok révén Arisztotelész fekete kalapját alig vesszük észre, pedig szintén nagy A-betűt formáz(hat). Visszatérve az értékláncra: Alexandrosz hódításai – Macedóniától Indiáig – csakugyan átölelték a fél világot, és új történelmi korszakot szültek: a hellenizmust. Ugyanakkor soha véget nem érő véres háborúk voltak, melyek miatt Mester és Tanítvány viszonya idővel elhidegült, hiszen e „lavina” Arisztotelész Homéroszával indult… A lenti (tér)képen Alexandrosz vérrel vésett szignója szintén hatalmas, transzcendens, fordított A betűként öleli át a glóbuszt.
Homérosz verset diktál; 1653 Rembrandt, Public domain, Wikimedia Commons
Alexandrosz mint Akhilleusz; 1655 (?) Rembrandt, Public domain, Wikimedia Commons
Nagy Sándor hódításainak útvonala – A „fordított Alexandrosz-szignó” Wikimedia Commons
Rembrandtnak rendkívül tragikus sors jutott osztályrészül, mivel egymás után veszítette el szeretteit. Nem csupán legnagyobb szerelmétől és feleségétől Saskiától született gyermekeit kellett sorra eltemetnie, hanem később magát Saskiát is; élete utolsó előtti évében (1668) pedig az egyetlen Titus is átköltözött az árnyékok országába. Alighanem e tragédia inspirálta egyik utolsó és legnagyobb alkotását, A tékozló fiú hazatéresét, amelyben benne ég Rembrandt atyai vágya elhunyt fia, Titus – a „tékozló fiú” – viszontlátása iránt. Mintha a bibliabéli öregember hatalmas Ö betűt ölelne át atyai örömében, miközben ruhaujjának ellipszisei: ÖRÖK-KÖRÖK.
