Itt azonban szabad földön járunk, a felszín és a mély, a nappal és az éj határterületén, az elemek harcának csak az érzete maradt. A Szép utca három galériában magától értetődőnek tűnik a három művész bemutatkozása – lehetett volna úgy osztani a teret, hogy mindannyian önálló egységben jelenjenek meg – de Krajcsovics Évát, Sebők Évát és Sóváradi Valériát éppen alkotásaik párbeszédének lehetősége izgatta. A kiállítás alsó termeinek berendezését Nádor Tibor festőművészre, az Artus Stúdió képzőművészeti vezetőjére bízták. Így az esélyek és a nehézségek egyenlő mértékben erősítették vagy gyengítették a művek értelmezését, láthatóságát. A kiállítás címe már önmagában is rámutat arra, milyen közös kiindulópontot jelölnek ki az együtt töltött velencei utazások, beszélgetések, az átélt élmények. Mindhárman a fény bűvöletébe kerültek, de egészen különböző rétegeit vonultatják fel.
Krajcsovics Éva az érzéseket próbálja láthatóvá tenni – legyenek azok akár egy napsütötte fal kipárolgása, amikor az építész végigsimítja; freskórészletekből vagy kortárs alkotásokból internalizált érzelmek, pigmentek által előhívott absztrakt formakísérletek. Ahogy az egymás mellé kerülő kövek textúrájában, rücskösségében, érdes felületének mohás bársonyosságában gyerekkori élmények, illatok, az első tavaszi kabátos kirándulás frissességét tapinthatjuk, úgy a materai mediterraneum alapélménye átsugárzik a képek pigmentrétegein is.
A Páros már inkább az ember közelségére utal – láthatatlan szellemóriások, vagy a mindennapok valósága tűnik elő. Hiányukban épp csak feltételezzük jelenlétüket. Majd a tér túloldaláról int felénk újra egy ismeretlen ismerős, hogy a festmények titokzatos életjelenségeit kutassuk tovább – hiszen Ott van alatta. Giorgio Morandi tárgykompozícióit idézi ez a mozdulatlan valóság.
Az árkádíves, üveges galéria alatti, kissé alacsonyabb térbe ebből a világból a Hajtogatás Hantaïnak címmel jelzett pszeudó-hajtogatott festményének két része invitál tovább – itt az alapozás a visszakapart geometrikus formák határozott vonalaiban tör felszínre. Ha visszapillantunk a terem bejárat felőli végébe, az Egy zöld című négyzetes olajkép patinás római bronzszobrok emlékét idézi. Krajcsovics Éva képei nem filozofikusak, számára a legfontosabb kérdés az, mi lehet az a legkevesebb egység, amit látni lehet egy érzésből. Az alapozás minduntalan kivillan a felületre kerülő pigmentrétegek alól, bár kerüli az áttetszőségnek még a gondolatát is.
Építészeti struktúrái csak fölvetik az ember alkotta tér léptékeit, a föld illatát, portréi is inkább szobrászati előképekre vezethetők vissza, mint valós, hús-vér figurákra. Festészetének kulcsa olyan rítus, rituálé, amely kevésbé konkrét témákhoz, sokkal inkább a mindennapi élet velejáróihoz kapcsolható – a hideghez, a meleghez, a szélhez, a havazás puhaságához. Bár a jelen tárlatra nem hozott ilyen munkát, mégis fontos, hogy a szerkezethez vonzódása abban is tetten érhető, ahogy véletlenszerű, különböző méretű hordozókra, fatáblákra rétegzett festményeit egységes keretbe foglalva izgalmas térstruktúrákat alakít ki.
Sóváradi Valéria az érzelmeket inkább a sötét oldalról tekintve tárja elénk. A reményt nem kapaszkodóként, csak létező valóságként mutatja. Az ember eltárgyiasítása az általa vázolt világban pusztán „térberendezés” – vagy még az sem. Az itt megformált rideg kőtenger nem fürdik napfényben, nem oldódik fel a játékosságban, az aluljárónak, pincének tűnő átmeneti teret árnyékban hagyott oszlopmonstrumok tagolják, néha mögülük bukkan elő egy-egy színes plakát hiányától mezítelenné vált neoncső, vagy épp csak egyetlen vörösen izzó fénynyalábbal nyújtózik előttük a falakon túli, kinti élet.
Talán mind megannyi labirintus, ahonnan csak a felfelé tartó lépcsőfokok látványa mutat lehetőséget a kiút felé. Tekintetünk mindig bentről kifelé irányul, már-már hozzá szoktunk a sötét környezet szerény fényviszonyaihoz, nem is vágyunk kilépni a szabadabbnak gondolt határtalan világosságba. Felfelé törekvő lépcsőfokai azonban mindig kemény sötétségbe burkolóznak. A megjelenő résfények erejéből, hideg vagy épp meleg színtónusaiból mesterséges és természetes fényforrásokra következtethetünk. Ritmikusan változik a fényhőmérséklet, a színdinamika a barokk festészet éles chiaro-scuróit élteti – a teret formáló ember jelenléte nélkül.
Nincs narráció, nincsenek idősíkok – az időtlen végtelenség, vagy a végtelen időtlenség hűvöse egyszerre vonzza és taszítja ott-tartózkodásra a nézőt. A természet körforgását Sóváradi Valéria kivonta ezekből a festményekből csakúgy, mint a hasonló tematikában megalkotott linómetszetek világából. Gúzsba köt az időtlenség ámulata – árnyékban vagyunk, de az elénk tárt tárgyaknak nincs árnyéka, kiterjedése. A térszerkesztés a metafizikus festészet egy másik képviselőjét, Giorgio de Chiricót juttatja eszünkbe – bár utóbbi mester éppen a határozott árnyékok szabdalta tér ritmusában mutatta fel a kietlen, elembertelenedett táj kiáltó valóságát. Sóváradi Valéria öt éve lassan alakuló kapualjai, átjárói – határterületek. Ha ki is jutunk a sötétség mélyéről, élet és halál határán mozgunk.
A korábban látott szürke tónusban tartott, figuratív festészetét most a neonszínekkel tarkított szimbolikus terekre váltotta. Fényes, tükröződő padlófelületei életveszélyes áthaladás gondolatát – ugyanakkor akár a Styx folyó megidézését vetítik a néző elé. Pasztell-képein is minimum három réteg pigmentet tesz föl. A legfölső felületet sokszor nem is fixálja, hogy elkerülje a filmréteg véglegességét és megtarthassa a hamvasság érzetét. Ő is a római ösztöndíjat jelöli meg alapvető technikai kérdésfelvetéseinek kiindulópontjaként. A Scala sancta máig visszatérő motívuma csakúgy, mint az omladozó falak textúrája. Ősi múlt és jelen formakincsét valami sötét jövő előre vetítésével kombinálja.
Sebők Éva a kétezres évek elejétől alkalmazza a most is látható pöttyös, körformával kifejezett fényforrások tértagoló látványvilágát. Korábbi monochrome, inkább a csíkok dominálta olajképeiből jelen kiállítás főfalán láthatunk példát (Éjszakai utazás, 2024). A fényvonulatok közt felvillanó fényesség akár ősrobbanás érzetét keltheti. Hirtelen, amikor ezt a munkát a műteremben megmutatta nekem, a változó intenzitású fénycsíkok pixelességéről a nyolcvanas évek kezdeti számítógépes játékai jutottak eszembe – legfőképpen a Pac-Man. Ahogy a világos figura egyre csak eszi az egyre sűrűbben, egyre hosszabb formában elé kerülő sötétséget, amitől önmaga egyre életerősebbé válik. Pedig Sebők Évát nem gondoltam a korai számítógépek barátjának – de játékossága alapján mégis ez a kép formálódott meg előttem.
A 2013-ban készült Kupola fények című alkotása mára szinte ikonikussá vált – többször bemutatta. Ha az előbb Pac-Man elé hulló sötét pixelekről tettem említést, itt éppen ennek az ellenkezőjét érzékelhetjük: a kupola oculusából fénycseppek ereszkednek alá. Kör alakzatuk sosem pontosan körülhatárolt, ahogy a fénylő tárgyak sziluettjét sem láthatjuk konkrét mivoltukban, hiszen mindig körbe veszi őket valamilyen lassan tovatűnő sugárzás. Sebők Éva – ahogy Sóváradi Valéria is teszi az itt bemutatott munkákon – az emberlakta közösségi tereket mintázza anélkül, hogy maga az ember megjelenne.
A város forgatagának apró fémszemcséitől egészen a makrokozmoszig tágítja a horizontot. Az albersi színérzékelés pszichológiai játszmáit felelevenítve a néző is tapasztalatot szerezhet közel és távol, éles és életlen, sötét és élénk, vonzó és taszító érzésekről. Megelevenednek a prizmán áthaladó megtört fény összetevői, a fizikai törvényszerűségek válnak láthatóvá. William Blake hatása alatt égi jelenségek megfigyelőjévé vált, ebből született a Napfogyatkozás című sorozata. Sebők Éva fotóalapú gondolkozásmódja minduntalan visszaviszi a befogadót a technikatörténeti nullponthoz – hiszen megvilágítás nélkül a tárgyakadályok észrevehetetlen sötét masszává tömbösülnek.
A fény azonban sokszor elmossa a távlatokat – a forrás érzékeléséhez a perspektívát és a fény mozgásának fizikai valóságát egyszerre kell megtanulnunk. Sebők Éva Pozíciók, Mozgások és áramlások címen bemutatott művei – az elemi részecskék állapot- és helyváltoztatásainak tankönyvi típusait vizualizálják. Szereti, hogy a festmények, grafikák kicsit reliefszerűek, elmozdulnak a két dimenzió síkábrázolásaitól – nem csak érzésben, hanem valós fizikai mivoltukban is. Festményei és grafikái gyakran utalnak természeti jelenségekre is, de kiaknázza a felhasznált anyagban rejlő lehetőségeket is – mint például a kátránycseppentés terjedésének intenzitásváltozását a rostban gazdag papíron.
Bizonyára lehetne még további értelmezéseket hozni a most kiállító három művész alkotásaihoz – akár a caravaggiói életmű, akár a nagybányai művészek beemelésével, de úgy érzem, a szavak nem pótolhatják a személyes bevonódás élményét!
Képek a művészek archívumából és engedélyével.
Krajcsovics Éva, Sebők Éva és Sóváradi Valéria Fényrétegek című kiállítása március 27-ig látható a Széphárom Galériában (1053 Budapest, Szép utca 1/b).
