A szifilisz (luesz, vérbaj, rosseb, franc etc.) olyan ismeretlen eredetű nemi betegség, amelyet napjainkban is rendkívül nehéz kimutatni és a penicillin megjelenéséig halálos volt, fokozatosan – hosszú évek-évtizedek alatt – roncsolta szét a fertőzött gazdatestet. Korábban csak a tünetek utaltak rá, de mivel a szifilisz tünetei sokáig lappanganak, majd kiválóan álcázzák magukat más betegségek mimikrijébe bújva, így évszázadokon át sem kiszűrni, sem kimutatni, sem eredményesen kezelni nem tudták, ahogy a lenti élezrajzokból kiviláglik. Virágkorát talán a XIX. századi Párizsban élte, hiszen Párizs volt az újkori Babilon, a dekadens, hanyatlásvégi Rómát idéző gigászi metropolisz. Nem csupán kulturális fellegvár, de a mindenkori örömtanyák – Moulin Rúzsok’ – koronázatlan királya vagy királynője. Ebből a dekadens nászból született annak idején a romlás és pusztulás legszebb virágaként a francia szimbolizmus, annyi lueszes művészzsenivel, hogy emberi civilizációnk eme magaslati pontját joggal tekinthetjük az emberi „szifilizáció” hőskorának. – Nem csoda, hogy az alábbi öt fős lista összeállításakor igencsak szelektálnom kellett, még akkor is, ha fiatalon elhunyt festők esetén a szifiliszt nem lehet biztosra venni, hiszen az rendszerint idősebb korban válik halálossá.
Toulouse-Lautrec (1864–1901)
A grófi családban, de vérrokonoktól született francia zseni életében a szifilisz csak hab volt a tortán, hiszen tizennégy évesen megállt a növekedésben – magassága százötven centiméter maradt –, családja elfordult tőle, édesapja látni sem akarta, kitagadta, egyedül édesanyja odaadó szeretete lángolt iránta változatlanul. E társadalmi kirekesztés hatására lett Lautrecből különc festőzseni és gyógyíthatatlan alkoholista. Pedig nem volt pesszimista típus, önmagára és betegségére finom öniróniával tekintett. Ráadásul olykor a legszebb és legokosabb nők tüntették ki kegyeikkel, így legnagyobb szerelme, Suzanne Valadon, aki később Renoir kedvenc modellje lett, majd maga is sikeres festőművész. Ám családalapítás helyett a társadalmi ranglétrán egyre mélyebbre csúszó alkoholista Lautrec idővel a párizsi kuplerájok és kabarék oszlopos tagjává vált – sokszor ott is lakott –, melyek fülledt mikroklímáját kendőzetlen őszinteséggel ábrázolta. Itt kaphatta el a szifiliszt is, ha elkapta egyáltalán, ugyanakkor itt kötött szövetséget olyan más kirekesztett és szifilizált festőzsenikkel, mint Paul Gauguin és Vincent van Gogh.
Sokféle stílusban alkotott maradandót, egyaránt hatottak rá síkszerű japán metszetek és Degas festményei légies baletttáncosnőkről. Több képe bizonyos szempontból Degas-parafrázisnak tűnik, de sokkal sötétebb, naturalista tónusokkal, hiszen Lautrec modelljei olyan táncosnők vagy prostituáltak voltak, akik e lebujok mélyén naponta néztek szembe a rettegett bujakórral.
Édouard Manet (1832–1883)
Manet halálát szifilisz által kiváltott üszkösödés okozta, ami miatt bal lábát amputálni kellett, s nem sokkal később meghalt. Hatalmas életműve alapvetően látványos, derűs, ám legjobb képei melankóliát árasztanak, amit a betegségből eredő haláltudat táplált. Korai remekműve, az Olympia hatalmas port kavart Párisban, amikor kiállították. Úgy tűnik, a korabeli francia polgárság még az emberi szifilizáció fellegvárában sem óhajtott olyan sikamlós témákkal szembesülni mint a szifilisz melegágyának számító prostitúció. Utolsó befejezett remekműve kevésbé szenzációs, de talán még híresebb. Míg az Olympia tipikusan kétkulacsos, duplafenekű festmény – egyfelől „fejedelmi falat” (Gauguin), másfelől e szifilizált társadalom komoly kritikája – addig a Folies Bergère Bárja olyan társadalmi tabló, amely minden érzékiségtől mentes és szó szerint görbe tükröt tart Manet Párisának, mivel a párizsi éjszakák e pezsgő jelenetét a fáradt, melankolikus tekintetű pincérnő mögötti tükörben látjuk impresszióként feloldódni. Manet halálos betegként, a szifilisz könyörtelen végstádiumában sem tagadta meg hitét az emberi létezesbe és haladásban, utolsó nagy képe mégis inkább szomorúságot áraszt.
Munkácsy Mihály (1844–1900)
Leghíresebb festőnket nem kell senkinek bemutatni. Honjától elszakadt párizsi magyarként ő volt e rendkívül termékeny korszak festészetének fejedelme. Sztárfestőként tökéletesen kiszolgálta párisi közönségét bravúros ujjtechnikával készült zsánerképeivel. Halálos betegsége nem érintette művészetét, egészen addig, míg meg nem támadta idegrendszerét, melynek hatására késői képei – így a gigantikus Ecce Homo – borúsabbak és darabosabbak lettek.
Munkácsy tizenöt évesen fertőződött meg, ám komoly tüneteket csak harmincéves korában produkált. Utolsó három évében elméje teljesen elborult, elmegyógyintézetben halt meg. Manapság nem sorolják a korszak nemzetközileg legnagyobb festői közé, ám ez semmit sem von le magyaros tárgyú képeinek értékéből, amelyek élesen elkülönülnek derűs, de sokszor sekélyesebb ízlésvilágot tükröző párizsi szalonképeitől. Leghíresebb művei – például a Krisztus-trilógia – szintén kevésbé hatásosak. Legjobb képein – Siralomház; Milton; Tépéscsinálók – olyan halálra készülő, beteg vagy nyomorék férfiakat látunk, akik minden bizonnyal rejtett önarcképek, így Munkácsy nagyfokú szociális érzékenységén kívül tudatos vagy tudattalan halálfélelmét jelzik.
Vincent Van Gogh (1853–1900) és Paul Gauguin (1848–1903)
Bár Van Gogh nem született nyomoréknak, mint Lautrec, nála még nyomorúságosabb életet élt. Eleve olyan mentális betegségtől szenvedett, melyet pontosan nem lehet diagnosztizálni, s melynek tünetei – hallucinációk, görcsös rohamok – hasonlóak a neuroszifiliszhez. Nem zárható ki esetében a valódi szifilisz sem, mivel rendszeresen járt bordélyházba, de nem is bizonyítható. A kései tájképein ábrázolt pipacsok olyanok, mint a vászon textúrájába lyuggatott vörös sebek, melyek egyaránt lehetnek vércseppek vagy a szifilisz jelképei.
Paul Gauguin eltört és elgennyesedett lába olyan csúnya volt, hogy halálakor leprásnak hitték. Később ez alapján gondolták szifiliszesnek, egészen 2010-ig, amíg meg nem találták három fogát a tahiti kunyhója melletti kútban. A fogakban nem volt semmi nyoma higanynak, így vagy nem kezelte szifiliszét, vagy nem is volt szifiliszes. (Ergo: azokat a tahiti nőket sem fertőzhette meg, akiket állítólag „gyarmatosítóként” szexuálisan olyannyira kizsákmányolt). Tahiti Idill című talányos vásznán a hömpölygő vörös virágszőnyeg egyaránt lehet meleg színekben tobzódó valódi idill, de olyan hanyatló kultúra szomorú szimbóluma is, amelyet a valódi szifilizált gyarmatosítók vérbő lávaként söpörnek el. – A háttérben európai vitorláshajót látunk.
Nyitókép: Toulouse-Lautrec: A Moulin Rouge-ban; 1892-95 (részlet) Henri de Toulouse-Lautrec, Public domain, Wikimedia Commons
