Van Gogh pontosan akkor kezdett festeni Antwerpenben, amikor Monet 1882-ben kiállította pompás napraforgó-csendéletét az impresszionisták hetedik tárlatán Párizsban. Van Gogh antwerpeni képei sötét, komor lélekharangok, szinte semmit sem árulnak el a napfény későbbi szerelmeséről. Tematikusan sem különösebben érdekesek: sivár, krumpliszínű, szegényes olajképek. Csupán az utolsó antwerpeni években, 1884/85-ben csillan fel valami géniuszából néhány ösztönösen odavetett „vonalka” formájában. Ám Párizsba költözve teljesen új fejezet kezdődik életében: művészi és egyéb hatások garmadája éri, vásznai kivirulnak, témái egyre személyesebbé és érdekesebbé lesznek, pointillizmussal és japánizmussal kísérletezik, miközben „vonalkái” szépen, lassan (mint egy pók) hálózzák be.
Van Gogh napraforgói három nagyobb ciklust alkotnak. Az első a párizsi ciklus 1887-ből, amely kevésbé híres, ám nem kevésbé lenyűgöző, mivel a levágott napraforgófejeket közvetlen közelről, mikroszkopikus részletességgel ábrázolja. Ezekből egyet vagy kettőt Paul Gauguin kaparintott meg, s Van Gogh csak nagyon nehezen, fenyegető levélváltások árán tudott visszaszerezni tőle. A második és egyben a leghíresebb, az arles-i ciklus 1888-ból, amely érdekes módon szintén Gauguinhez köthető: Van Gogh ezekkel a képekkel díszítette a Sárga Házat, melyben Gauguint Arles-ban vendégül látta s melyet közös műtermüknek szánt. Ez nem csupán a legjobb napraforgó-ciklus, hanem az európai festészet leghíresebb ciklusa is. Gauguin csodálata hívta életre őket, ám fontosságuk idővel jóval meghaladta eredeti dekoratív rendeltetésüket és mára a modern művészet szuperszimbólumává váltak. Gauguin dicséretét kivívták Arles-ban is, állítólag azt mondta Vincent-nak – Van Gogh levele szerint –, hogy látta Párizsban Monet napraforgó-csendéletét, de az ő napraforgói jobbak azoknál. Van Gogh ezt a bókot túlzásnak vélte, de abban egyetértett, hogy ezek a sárga virágok az ő legszemélyesebb szimbólumai. A harmadik ciklus képei már abban az elmegyógyintézetben készültek, ahová Van Gogh a Gauguinnel való kataklizma után került. Lényegében a második ciklus színesebb másolatai.
Két napraforgófej; 1887; párizsi ciklus
Három napforgó vázában; 1888; arles-i ciklus
Tizenkét napraforgó; 1888; arles-i ciklus
Képek: Wikipedia
A Theónak szóló rövid levélrészletből pontosan nem derül ki, hogy maga Vincent ismerte-e Monet képét. Ha elsőként Gauguintől értesült róla, akkor természetesen nem. Ám amennyiben valóban túlzásnak vélte Gauguin dicséretét – „a te napraforgóid jobbak” – akkor: igen. (Festeni, ugye, nem sokkal a Monet-kép párizsi kiállítása előtt kezdett). A képek közti kísérteties hasonlóság a vázába helyezett virágok számának és elrendezésének köszönhető. Illetve annak, hogy a napraforgók mindkét képen mint tágra nyílt emberi szemek néznek szembe az elmúlással. Hátterük nincs, vázáik erősen stilizáltak, így semmi sem vonja el a figyelmünket. A baljós hangulatot pedig még tovább fokozzák Monet szokatlanul expresszív, „vonalkás” ecsetvonásai, melyeket rendszerint csillogó fényviszonyok érzékeltetésére használt, itt azonban önálló életet élnek. Így Monet képét akár Vincent is festhette volna, míg Van Gogh képét bajosan festhette volna Monet. Ugyanis aligha jutott volna eszébe ilyen csúnya sárga vázába tenni a sárga virágokat, pláne nem sárga háttér előtt (!). Bármekkora forradalmár volt is, azért gondosan ügyelt arra, hogy a sárga virágokat és vérszínű drapériát tökéletesen kiegyensúlyozza a virágok zöldjével és kékes-lilás-rózsaszín hátterével. Persze Vincent sem egyetlen lépésben jutott el ehhez a kivételes képhez. Az arles-i vázás csendéleteken fokozatosan növelte a virágok számát – 3, 6, 12, 14 – miközben csökkentette azok részletességét. (E lépcsőzetes fejlődés egyébként azt sugallja, hogy Van Gogh csakugyan nem ismerte Monet munkáját). A Tizenkét napraforgón még türkiz háttérrel egyensúlyozta a sárga növényeket, a Tizennégy napraforgón már nem törekedett semmilyen művészi egyensúlyra. Szintén leveleiből tudjuk, hogy rengeteg abszint elfogyasztása árán jutott el e rikító sárga színhez, szó szerint lerészegedve a sárga földig és belülről égetve magát, mint a valódi napkorongok.
Monet napraforgói is igazán karakteresek, ám távol állnak mindentől, ami irodalmi vagy szimbolikus, hiszen nem kívánnak többek lenni, mint meglehetősen erőteljes festői impressziók. Ehhez képest Van Gogh napraforgói holland virágcsendéleteket idéző virágórák, 12-óránál élénk, kíváncsi virágfejekkel, melyek a Tizennégy napraforgón úgy emelkednek ki vázájukból, mint fürkésző periszkópok. 6-óra fele haladva azonban e virágszemekben egyre több aggodalom látszik, mígnem 6-óránál lehajtott fővel törődnek bele az elkerülhetetlen pusztulásba. Csakhogy a Tizenkét napraforgó még ennél is beszédesebb, olyan, mintha az Utolsó Vacsorát ábrázolná a méhkasként felbolydult tizenkét tanítvánnyal – „Egy közületek elárul engem” – Leonardo nyomán. E vallásos párhuzamot erősíti, hogy Van Gogh később házioltárszerű miniatűr triptichonná alakította a Tizenkét és Tizennégy napraforgót. – Ám mindez még mindig kevés volna ahhoz, hogy Van Gogh napraforgó-ciklusa mindenki által ismert és elismert szuperszimbólum legyen. Van Gogh „hiperségének” univerzális titka talán abban rejlik, hogy nem csupán napraforgói emberszerűek, de mi magunk is „napraforgószerűek” vagyunk. Közvetlen közelről tükörbe nézve ugyanis két „napraforgót” pillantunk meg pupillánk fekete mélyén: szemeink tehát napraforgók! és életünk végéig e „napraforgókon” keresztül tekintünk mindenkire.
Vincent van Gogh: Tizenkét napraforgó; 1888; olaj-vászon; München
Leonardo da Vinci: Az Utolsó Vacsora; 1495/98; Milánó
Emberi pupilla mint „napraforgó”
Képek: Wikipedia, Wikipedia
Nyitókép:
Monet: Napraforgócsokor; 1881 olaj-vászon Wikimedia (részlet)
